Fotó: Kocsis Zoltán/MTI Fotószerkesztőség
Élőben látva barátságos és (főleg az egymás fölé helyezett fényszórós homlokfalán) díszes busz a 311-es, mely a maga 8,5 méteres hosszával a későbbi meghatározás szerinti midi kategóriába sorolható. Ebből a típusból a hazai közlekedési vállalatok 1963 és 1972 között összesen 1607 darabot szereztek be, és egyik első Ikarusként komoly exportsikereket ért el. Jó néhány példányt, köztük a múzeum által felújított ’71-es évjáratú, helyközi kivitelű (2+2 üléssoros, egy ráncajtós) Ikarust pályafutása bizonyos szakaszában téeszek munkásszállító járataként használták.
Fotó: Kismartoni András
Szépen kidolgozott a hátsó traktusban szembefordított ülésekkel berendezett utastér, mely nemcsak szűkössége, hanem a karácsonyi dekoráció és a hideg műbőrre bekészített pokrócok miatt is meghitt hangulatot áraszt. Alapjáraton lassú járással kerreg, menet közben a differenciálművel együtt betölti hangjával a kabint a Csepel dízelmotor, de ez nem zavaró, épp ellenkezőleg: megadja az időutazás varázsát. Sofőrünk is jókedvűen tekeri az óriási, szervórásegítés nélküli kormányt, és dupla kuplunggal tolja következő fokozatba a szinkronizáltalan váltó jókora karját.
Fotó: Kismartoni András
Idővel elérünk a Hősök teréhez, amikor pedig forduló után letöröljük a párát az ablakokról, már az Oktogon kontúrjai válnak élessé. Nem sietünk, nem is arra való a 311-es, éppen ez adja a másik vonzerejét: visszalassulni a hétköznapok rohanásából a hatvanas-hetvenes évek ritmusába, generációtól függően előhívni az akkori emlékeket vagy megpróbálni elképzelni a korszakot. Közben vissza is érkeztünk a Kossuth hajóhoz, recseg a kézifék, pár pöffenés után leáll a Csepel dízel, én pedig arra gondolok, hogy a „Mozgó múzeum” programban el tudnék képzelni egy 200-as sorozatú Ikarust is – hiszen a közelmúltig évtizedeken át meghatározta napi mobilitásunkat.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!