Törőcsik Franciska rettentő szégyent hozott volna a családjára, egy wartburgos szőke herceg mentette ki a szorult helyzetből

Káel Csaba második nagyjátékfilmje egyszerre sokrétű, de közben mégis könnyedén szórakoztató mozi, ami száraz tananyag helyett eleven élményként prezentálja a magyar népművészetet, miközben sikerrel hozza meg bárki kedvét a kalotaszegi táncokhoz is.

Kovács Tamás és Törőcsik Franciska az említett Wartburg hátuljában ücsörög a Magyar menyegző egyik jelenetében. Forrás: Szupermodern Stúdió

Káel Csaba távolra nyúló pályafutása alatt eddig mindössze két egész estés játékfilmet rendezett, de ezek sem hagyományos értelemben vett játékfilmek: a Bánk bán esetében egyértelműen a film, a festészet és az opera formanyelvének közös metszete mozgatta a rendezőt, a Magyar menyegzőt pedig talán leginkább a mesefilm, a táncfilm és az ismeretterjesztő dokumentumfilm határmezsgyéjén egyensúlyozva lehetne leírni. Minél nehezebben meghatározható egy film műfaja, általában annál bizonytalanabb a néző, hogy meg akarja-e nézni, de a Magyar menyegzőben ebből a szokatlan műfaji kavalkádból valami rendkívül autentikus végeredmény bontakozik ki, ami konzervatív szemlélete (a hagyományok tisztelete, a múlt iránti nosztalgikus vonzódás) ellenére nagyon is képes megszólítani a fiatalabb közönséget azzal az egyszerű állítással, hogy a néptánc már punk volt a szocializmusban, és az lehet ma is.

A Magyar menyegzőben a néphagyomány maga a lázadás Forrás: Szupermodern Stúdió

Magyar menyegző: időutazás egy kalotaszegi mesevilágba

Koromból kifolyólag a Magyar menyegző számomra teljes mértékben a szüleim generációjának mozija, annak a nemzedéknek, amelynek egy jelentős része a 70-es években erőre kapó táncházmozgalomban élte meg a fiatalságát vagy rockzenét hallgatott, Amerikáról álmodozott, nyugati csempészárukon és mindenféle seftes ügyekben szocializálódott, miközben körülvette őket a szocreál ócska, pusztulófélben lévő miliője. A Magyar menyegző ezeket a generációs tapasztalatokat megfejeli a határontúlisággal is, a történet főhősei ugyanis a Budapesten játszódó nyitány után nagyon gyorsan Kalotaszegen találják magukat, ahol a rettegett Securitate figyelő szemei között kell előadniuk egy olyan színjátékot, ami csakhamar valósággá válik.

Káel Csaba filmje azonban sosem téved a szociodrámák nyomasztó zsákutcájába, épp ellenkezőleg: ebben a mesebeli szépségű Erdély-ábrázolásban még a legsúlyosabb konfliktusok is viszonylag könnyedén feloldódnak, a folytonos pálinka vedelés sem szocreál horror, hanem a komikum forrása. Az efféle stilizáció korántsem a múlt megszépítésére miatt indokolt, hanem egyszerű műfaji követelmény, a Magyar menyegző mindenekelőtt leginkább mégiscsak egy klasszikus szerelmi történet, 

miközben van egy sokkal szakrálisabb üzenete is: a főhősök egyszerűen a modernitásból érkeznek meg a hagyományok világába.

Mivel a Kovács Tamás által játszott főszereplőhöz hasonlóan mi is ismeretlenül mozgunk már ebben a világban, a film sokszor a szereplőkkel mondatja el az ismeretterjesztő anyagot: miből van a zakuszka, miért fontos a párta, mit jelképeznek a különböző rítusok, például a hamis menyasszony, a stafírung, a lakodalmi menet vagy legényes. A film meglepő erénye, hogy ezeket a pörgős dialógusok és a jó színészi játék rögtön élővé teszik, szervesen illeszkednek a cselekménybe.

A Magyar menyegző legmeghatározóbb eleme azonban mégiscsak a kalotaszegi táncok és dalok bemutatása. Ezek néha dramaturgiai jelentőséget is kapnak (van például táncpárbaj), de amikor nem, akkor is nézetik magukat: egyszerűen annyira szépek a ruhák és izgalmas a végtelenített lábfejfacsarás, hogy drámai töltet nélkül is képesek a székbe szögezni. Értelemszerűen itt találkozik leginkább a néprajzi szakemberek – Tötszegi Tekla néprajzkutató, Zsuráfszky Zoltán, Zs. Vincze Zsuzsa és Mihályi Gábor koreográfusok, Pál István Szalonna népzenész, illetve a Magyar Nemzeti Táncegyüttes és a Magyar Állami Népi Együttes táncosai – munkája a filmesekével. 

Lajos Tamás a rendezőhöz hasonlóan ugyancsak nagy kihagyás után tért vissza az operatőri szerepkörbe, de ki kell emelni Makk Lili vágó munkáját is: általuk a hagyományápolás igazán élővé tudott változni a mozivásznon is. 

A film végén az alkotók aztán berobbantják az igazi all-star rakétát is, ott virít együtt a Muzsikás együttes, Sebestyén Márta vagy Sebő Ferenc is – alig tudja letörölni a vigyort az arcáról az, aki kicsit is jártas ebben a közegben.

A nagy szoboravatás közben ugyanakkor a Magyar menyegzőben benne van a tradíció finom kritikája is, hogy a jónak is van árnyoldala, és ettől lesz a film nemcsak szép, hanem hiteles is. A hagyomány hasznos, de a helyünket nekünk kell megtalálni benne. A filmbéli szerelmeseknek, ha rögös úton is, de úgy tűnik, sikerült.