Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta filmje, a Műanyag égbolt egy 1915 óta ismert technikával, rotoszkópiával készült, bár az első egész estés rotoszkópos animációs film Az élet nyomában (2001) volt. Széles körű ismertséget ennek a furcsa, félig rajzolt, félig valóságos látványvilágnak a Sin City hozott 2005-ben. Annyit érdemes tudni róla, hogy a színészek eljátsszák a jeleneteket, amelyeket rögzítenek, majd ezekhez készítik el az animációt. A Műanyag égbolt viszont annyiban más, hogy az alkotók a karaktereket és a helyszíneket a forgatás után kézzel rajzolták meg. A végeredmény a Sin Cityhez hasonlóan nyomasztó világ lett, amely egy elképzelt klímakatasztrófa utáni állapotokat ábrázol. A két fő helyszín Budapest és Miskolc, és bár a katasztrófa után nem sok marad meg belőlük, néhány ikonikus helyszínre ráismerhetünk.
A Műanyag égbolt első harmada Mátrix-utánérzet
Ha a filmet – gondolatban – három részre szabdaljuk, akkor egyértelműen látható, mi is a baj vele, bár minden hibája ellenére érdemes megnézni (és nemcsak azért, mert hazánkban játszódik egy elképzelt jövőben). Az első rész, amely azt hivatott bemutatni, hogy kipusztultak a növények és az állatok a Földön, ezért az ötven év feletti emberekbe ültetnek valamiféle élősködőt, ami aztán hosszú, tudattalan vegetálásra kényszeríti az áldozatokat, másrészről viszont táplálékkal szolgál az ötven évnél fiatalabbaknak, nagyon zavarosra sikeredett. A történet ezer sebből vérzik, de nem ez a fő baj vele, hanem az, hogy valamiféle Mátrix-utánérzetnek tűnik. Az első harmad vizuális kidolgozottsága is hagy némi kívánnivalót maga után, nem tudunk a film világával azonosulni, mert például a városkép és a benne közlekedő autók gyerekjáték érzetét keltik.
A film a harmadik harmadában bontakozik ki igazán
A film második harmadában, amikor elhagyják a szereplők a várost, már sokkal jobb lesz a helyzet, sokat segít, hogy egyre kevesebbet látunk a disztópikus háttérvilágból, amelyet nem igazán sikerült hitelesen megrajzolni, viszont egyre több lesz a kamaradrámába illő jelenet. A film gyakorlatilag innentől kezdve lesz élvezhető. Olyan érzésünk lesz ugyanis, hogy elképzelt katasztrófa ide vagy oda, de valódi érzelmeket kezdünk látni a mozivásznon. Egy férfi kezd közeledni egy nőhöz, amelynek külön pikantériát ad, hogy eddig is ismerték egymást, sőt házasok, csak eltávolodtak egymástól. A dráma kifejezetten elmélyül, amikor kiderül a valódi baj, amely eltaszította őket egymástól, majd látjuk, hogy elkezdik gyógyítani egymás lelki sebeit egymásra való figyelemmel, beszélgetéssel, mert még 2123-ban is csak az egymással való beszélgetés révén tud igazán közel kerülni egymáshoz két ember.
Mindez a film harmadik harmadában bontakozik ki igazán, amikor letisztul végre a látványvilág két fára, és kibontakozhat a kamaradráma, amely Ádámról, Éváról szól, és egy kígyóról, vagyis egy olyan erőről, amely közönyössége és önzősége révén mindig rosszra tör, de – ha a nagy egészet nézzük – nem tud nem jót művelni, bár tudjuk jól, hogy még az élet alapvető törvényeit sem tiszteli, másként nem tisztel sem Istent, sem embert.
Ha a cselekmény felől közelítünk, akkor azt látjuk, hogy a férfi minden erejével küzd a nőért, ezért cserébe a nő boldogságot okozó energiájának körébe vonja a férfit. Nagyon érdekes a film befejezése. Mert felvetődik a kérdés, hogy van-e happy end, vagyis boldog befejezés. A válasz egyszerű: amíg férfi és nő szeretik egymást, addig van életenergia, az élet megléte a világban pedig maga a happy end. Ha máshonnan nem, akkor Madách Imre Az ember tragédiájából is tudhatjuk, hogy az élet célja a küzdelem maga. A klímakatasztrófa rémével fenyegető rémálmok ellen pedig úgy tud védekezni a lelkünk, ha képesek vagyunk még ezekben a szomorú élethelyzetekben is felmutatni, az emberi lét értelmének csodáját. Ahogy a Műanyag égbolt utolsó kockáiban is látható.
Borítókép: A színészi játékból formált animáció teszi különlegessé a filmet (Forrás: Fórum Hungary)
