Halálra rémisztette Döbrösi Laura az egykori évfolyamtársait

Az Oscar-díjas Deák Kristóf vegyítette mindazt, amihez a legjobban ért, azaz a drámát és a feszültségkeltést. Komoly témákat feszeget az Egykutya, de ezt kifejezetten közönségbarát nyelvezetben teszi.

Egykutya Forrás: Intercom

A statisztikák olykor igencsak furán alakulnak az események bekövetkezésének ideje kapcsán. Megfigyeltem, hogy egy nagy publicitást kapó repülőgép-szerencsétlenség után olykor kisvártatva jön a következő, majd hosszú évekig nem hallunk hasonló hírről. És ugyanez pozitív események kapcsán is megesik: Rofusz Ferenc A léggyel 1981-ben elnyerte az első magyar Oscart, a következő esztendőben Szabó István a Mephistóval rögvest bezsebelte a másodikat. Aztán harmincnégy éven keresztül nem nem díjazta az akadémia egyik hazánkfiát sem, majd Nemes Jeles László a Saul fiával megtörte a jeget 2016-ban, és ismét egy évre rá jött az újabb gól, Deák Kristóf a Mindenkivel szintén aranyszobrot kapott. Utóbbi pedig igencsak sokoldalú rendező, az említett rövidfilmje után készített egy történelmi krimit az ávós korszakról (Foglyok), majd egy amerikai mintákat biztos kézzel követő thrillert (Az unoka), most pedig az Egykutya esetében ismét új műfajban próbálta ki magát.

Némi italozás után hamar egymásnak esnek az Egykutya szereplői   Forrás: Intercom

A történet főszereplője, Patika áthívja magához dumálni négy, nyolc éve nem látott egyetemi évfolyamtársát. Mindegyikük azt hiszi, csak őket invitálta meg, aztán megdöbbennek, amikor sorra gyarapodik a vendégsereg. Hát még a lány fura viselkedésén, aki kísértetiesen hófehér, érzelmeket a legkevésbé sem tükröző arccal, meglehetősen ridegen fogadja őket, majd amikor az egyik borosüveg nyílik a másik után, oldódik a hangulat, és elkezdenek kipotyogni a csontvázak a szekrényből. Végül kiderül, Patika nem éppen hétköznapi szándékkal szervezte meg a dzsemborit.

Ügyesen játszik a nézőkkel az Egykutya

Hogy pontosan miért is, azt bűn lenne elárulni, ugyanis míg arra várunk, hogy fény derüljön a kirakós legfontosabb darabjára, a film rendkívül ügyesen építi a feszültséget, amelyet olykor kínos szituációkból fakadó poénokkal old fel és egyfajta pszichológiai játékra invitálja a nézőt. Legalábbis nem gondoltam volna, hogy egy végtelenül felszínes és anyagias, a politikai kapcsolataival hencegő srácot vagy egy eszkortmunkákat vállaló, a saját festményeit és annak vásárlóit is lenéző modern képzőművésznőt meg tudok kedvelni. Mégis sikerült, mert legalább önazonosnak tűnnek, és a maguk módján racionálisabbak, mint az állandóan olcsó spirituális és ezoterikus maszlagokat szajkózó kismama. A vendéglátó szintén érdekes érzelmeket kelt, az egyik pillanatban átölelném, mert jól érezhetően komoly lelki gondjai vannak, a másikban viszont a többiek helyében már inkább menekülnék a lakásból.

Döbrösi Laura akkor is szép, ha szándékosan próbál csúnya lenni  Forrás: Intercom

Ez az érzelmi dinamizmus azért is működik tökéletesen, mert Varga Lóránt színművének adaptációjáról van szó, ráadásul azonos szereposztásban, így a színészek kisujjból hozzák a karakterüket. Olvastam egy kritikában, hogy a kissé színpadias alakításukon tetten érhető, hogy korábban nem kamerák előtt adták elő a sztorit, de egyáltalán nem éreztem mesterkéltnek a játékukat. Miután úgy nyelik a bort, mint kacsa a nokedlit, teljesen természetes, hogy egyre nagyobb gesztusokkal élnek. Azáltal pedig, hogy nem agyonjáratott arcokról van szó, simán elhittem volna mindegyikükről, hogy saját magukat formálják meg. Az egyetlen kivétel Döbrösi Laura, de nem azért, mert rossz lenne, ő jéghideg háziasszonyként is sugárzik. Hiába próbálkozott az Aranyéletben a haja leborotválásával a szépsége helyett a színésznői kvalitásaira helyezni a figyelmet, akkor is elbűvölő maradt, miként most is az szürke felsőben, látszólag smink nélkül. Egyszerűen túl nagy név, hogy az általa játszott karakter helyett sokszor ne az címlapokról és a közösségi médiából visszaköszönő sztárt lássam benne.

A kiváló alakítások mellett az Egykutya legnagyobb erénye a végtelenül lendületes tálalás, amivel ügyesen megakadályozza, hogy ne legyen időnk olyan hasonló alkotásokkal összevetni, mint például Hajdu Szabolcs párkapcsolati trilógiája (Ernelláék Farkaséknál, Kálmán-nap, Egy százalék indián), mert az egy egészen más intellektuális dimenzió, és amikor összeáll a kép, nem nyújtja azt a katartikus élményt, mint a szintén hasonszőrű olasz Teljesen idegenek, vagy annak magyar remake-je, a BUÉK. Az Egykutya emberközeli és átélhető, így végül részben pont az érdemei válnak a hátrányára: kisszerűbb és ezáltal kevésbé letaglózó moziélmény.