Ez az érzelmi dinamizmus azért is működik tökéletesen, mert Varga Lóránt színművének adaptációjáról van szó, ráadásul azonos szereposztásban, így a színészek kisujjból hozzák a karakterüket. Olvastam egy kritikában, hogy a kissé színpadias alakításukon tetten érhető, hogy korábban nem kamerák előtt adták elő a sztorit, de egyáltalán nem éreztem mesterkéltnek a játékukat. Miután úgy nyelik a bort, mint kacsa a nokedlit, teljesen természetes, hogy egyre nagyobb gesztusokkal élnek. Azáltal pedig, hogy nem agyonjáratott arcokról van szó, simán elhittem volna mindegyikükről, hogy saját magukat formálják meg. Az egyetlen kivétel Döbrösi Laura, de nem azért, mert rossz lenne, ő jéghideg háziasszonyként is sugárzik. Hiába próbálkozott az Aranyéletben a haja leborotválásával a szépsége helyett a színésznői kvalitásaira helyezni a figyelmet, akkor is elbűvölő maradt, miként most is az szürke felsőben, látszólag smink nélkül. Egyszerűen túl nagy név, hogy az általa játszott karakter helyett sokszor ne az címlapokról és a közösségi médiából visszaköszönő sztárt lássam benne.
A kiváló alakítások mellett az Egykutya legnagyobb erénye a végtelenül lendületes tálalás, amivel ügyesen megakadályozza, hogy ne legyen időnk olyan hasonló alkotásokkal összevetni, mint például Hajdu Szabolcs párkapcsolati trilógiája (Ernelláék Farkaséknál, Kálmán-nap, Egy százalék indián), mert az egy egészen más intellektuális dimenzió, és amikor összeáll a kép, nem nyújtja azt a katartikus élményt, mint a szintén hasonszőrű olasz Teljesen idegenek, vagy annak magyar remake-je, a BUÉK. Az Egykutya emberközeli és átélhető, így végül részben pont az érdemei válnak a hátrányára: kisszerűbb és ezáltal kevésbé letaglózó moziélmény.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!