Enyedi Ildikó és operatőre, Pálos Gergely mindhárom korszakot saját vizuális nyelvvel ruházza fel: az 1908-as történet 35 mm-es fekete-fehér filmen készült, megidézve ezzel a kort és annak szűkös keretrendszereit, a hetvenes évek szála viszont már 16 mm-es filmre forgott, szemcsés, érzéki képekkel, élénk színekkel, a jelenkori történet digitális képi világa pedig hideg, nyugtalanítóan üres tereket mutat, ami remekül leképezi a Covid-időszak steril, távolságtartó világát. Indirekt módon az élesen elkülönülő képi világok mégis kiegészítik egymást; ahogyan a Ginkgo biloba tekintélyes ágrendszere is egyetlen törzsből nő ki, úgy irányítják rá a figyelmet a filmnyelv sokrétűségében megbúvó egészre.
A filmben is elhangzik, hogy a fénykép nem a valóságot örökíti meg, hanem annak természetét tárja fel, és alighanem erre vállalkozik Enyedi Ildikó is: a film nyelvén közelít ahhoz, amit képtelenség pontosan ábrázolni.
Enyedi Ildikó munkásságának visszatérő témája a magány és a kapcsolódás igénye, és a Csendes barátban is vissza-visszatérő elem a kommunikáció nehézsége, hogy a szereplők más nyelvet vagy jelrendszert beszélnek, de a vágy mégis nagyon erős bennük. Ez most is igaz, csak a fókusz tevődik át erőteljesen az emberközi kapcsolatokról az ember és a természet, az ember és a növényvilág viszonyára. Mintha a modernitásban elvesztettünk volna valami nagyon fontosat, mert amit a szereplők a tudomány és a technológia révén újra felfedeznek, valójában csak a modernitásban elveszett tudás. A film azt sugallja, hogy bár a növények a mi paradigmánktól eltérően működnek, a maguk módján intelligensek és aktívak, még ha nekünk nincsenek is eszközeink – és talán igényünk sem –, hogy ezt a működést a saját fogalmainkkal írjuk le. Pedig a csendes barátok itt vannak, és önfeláldozó módon vesznek részt az életünkben anélkül, hogy igazán tudatában lennénk.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!