Egymilliós nézőcsúcs: a magyar filmsiker nem a véletlen műve, de rengeteg mindennek kellett összeállnia hozzá

Megdőlni látszik az a rendszerváltás óta gyakran hangoztatott állítás, miszerint a magyar filmek nem lehetnek rentábilisek. A közelmúltban egyre több jel mutat erre, nem csak a Hogyan tudnék élni nélküled? egymilliós nézettsége. Vélemény.

Hogyan Tudnék élni nélküled? Forrás: NFI

A Hogyan tudnék élni nélküled? a héten elérte az egymillió fős nézettséget: decemberi mozipremierje óta a hazai mozikban 848 372-en váltottak rá jegyet, Szlovákiában, Szerbiában, Ukrajnában és Romániában pedig összesen több mint 152 ezren voltak kíváncsiak rá. A nézettségi rekord mellé bevételi rekord is társult: a magyarországi mozijegyeladásból befolyt bevétel 2,036 milliárd forint, ezzel a teljes magyar piacon, a hollywoodi filmeket is beleértve, az elmúlt 35 év második legnagyobb bevételét érte el az Avatar: A víz útja mögött (nézettségét tekintve pedig a legjobb tíz között foglal helyet). A Hogyan tudnék élni nélküled? ezzel már gyártási költségeinek dupláját termelte vissza, ami nagyon ritka az ilyen volumenű közönségfilmeknél (a kisebb összegekből készülő szerzői filmek sokszor nyereségesebbnek bizonyulnak, ha egy szerencsésen megválasztott fesztiválszerepléssel felhívják magukra a nemzetközi forgalmazók figyelmét).

Jelenetfotó a Bolond Istók című filmből. Fotó: IMDb

Üresen kongó mozitermektől az egymillió nézőig

A hazai filmek anyagi megtérülését több dolog is akadályozza: egyfelől a magyar közönség az elmúlt harminc-negyven évben kiszeretett a magyar filmekből (ebben jelentős szerepe lehetett annak, hogy 2012-ig egyszerűen alulfinanszírozott volt az iparág, miközben visszaszorultak a közönségbarát alkotások) és nem bír az amerikai filmipar dömpingjével (ami a rendszerválásig értelemszerűen nem állt fenn), másrészt a magyar nyelv korlátokat szab a nemzetközi értékesítésnek (kivéve a már említett fesztiválsikereket, ami azonban mégicsak inkább egy szűkebb filmfogyasztó rétegnek szól). 

A Hogyan tudnék élni nélküled? sikere azonban alaposan rácáfol ezekre, még ha egymagában nem is hoz változást, ez egy tendencia fontos állomása. A sikerben nyilván jelentős szerepe volt annak, hogy az alkotók a Demjén-slágerekkel és a balatoni nosztalgiával egy nagyon is létező nézőközönséget céloztak meg, a magyar filmek pedig rendszerint vagy a szerencsés témaválasztásnak, vagy a romantikus vígjáték műfajának köszönhetik a sikerüket. A Demjén-moziban ez a kettő ötvöződik.

A kelet-európai régióban a csehek és a lengyelek is azzal büszkélkedhetnek, hogy a hazai közönség a moziban is kíváncsi a saját filmjeire, nem csak a televízióban, streamingen, vagy videómegosztó- és torrentoldalakon. A magyar közönség ugyanis hasonlóképpen kíváncsi a saját filmgyártásunkra, épp csak pénzt adunk ki rá nehezebb szívvel, főleg most, mikor a streaming megjelenésével, a mozgóképes tartalmak (beleértve a sorozatokat is) sosem tapasztalt dömpingjével, és a mozi Covid-időszak óta tartó válságával egyre inkább megváltoznak a filmfogyasztási szokások. 

A Hogyan tudnék élni nélküled? és néhány közelmúltban bemutatott magyar film kiemelkedő mozis nézettsége (Véletlenül írtam egy könyvet, Futni mentem, Semmelweis), továbbá néhány szerényebb nézőszámmal, de rögtön kultikus státusba emelkedő produkció (Kék Pelikan, Kojot négy lelke stb.) is arra enged következtetni, hogy a hazai közönség egyre kevésbé szkeptikus a magyar filmekkel kapcsolatban (az elmúlt tíz évben azért rengeteg közönségsikernek örvendő film született még: A nemzet aranyai, Blokád, Nagykarácsony stb.) miközben a televízióban és streamingen a Hunyadi-sorozat is sosem látott diadalutat jár be, egyre több minőségi tévéfilm (Kék Róka, Majdnem Menyasszony) és sorozat készül, és a nemzeti filmkincsünk is egyre több nézőt szólít meg.

A szocializmusból megörökölt általános attitűd korábban az volt, hogy a filmek már nem tudnak állami támogatás nélkül elkészülni, pusztán piaci alapon, ahogy az a 40-es évek közepéig történt. A közelmúltban azonban több független produkció (élve az állami adó-visszatérítés lehetőségével) is nyereségesnek bizonyult (Fekete pont, Futni mentem). 

Ezekben a filmekben az alkotók sokszor baráti alapon működnek közre, ami nem feltétlenül jelent hosszú távon is járható utat, de tendenciózusan egyre több ilyen film készül el, és ez ugyancsak új fejlemény a hazai filmiparban, miközben érdemes megjegyezni, hogy a kereskedelmi televíziók is soha korábban nem látott, minőségibb szórakoztatást célzó tartalomgyártásba fogtak, élükön korábban az HBO-val (Aranyélet, A besúgó stb.), majd a közelmúltban az RTL-lel (A renitens, A Király, Mellékhatás stb.), de a versenyben részt vesz a köztelevízió is (Egynyári kaland, Tündérkert).

Mindezek ellenére a Magyar Nemzeti Filmintézetnek továbbra sem lehet elsődleges célja a profit – már ami a magyar nyelvű filmeket illeti, mert a szervizmunkák révén az iparág már jó ideje rendkívül sikeres, London után Budapest a legnagyobb filmgyártó bázisa Európának, s ez a szaktudás érezhetően beszűrődik a hazai filmekbe is. Az állami filmfinanszírozás célja sokkal inkább a magas kulturális értékek megteremtése, a nézettség azonban mégiscsak szoros összefüggésben áll azzal, hogy mennyi emberhez jutnak el ezek a filmek. Ezért fontosak a mai napig a mozis nézőszámok, és ezért van még mindig óriási hírértéke, ha egy filmre már az első pillanatban kíváncsiak a nézők, és nem csak utólag fedezik fel maguknak, ahogy az például a netflixes toplistákból is kitűnik. A mozis nézőszámok mégsem állnak mindene felett, még ha nagyon örülünk is nekik:

A tavalyi Arany János-film (Bolond Istók) vagy az idei, szintén független forrásból megvalósult József Attila-mozi (Reménytelenül) például nem hozott nagy nézettségeket, mégis jó eséllyel pályáznak rá, hogy témájuk és színvonaluk révén később még megtalálják a közönségüket, például az iskolákban.

A Hogyan tudnék élni nélküled? sikerével, az egymilliós álomhatár átlépésével kapcsolatban a producer Kirády Attila köszönetét fejezte ki a stábnak és a nézőknek is, míg Káel Csaba, a mozgóképipar fejlesztéséért felelős kormánybiztos, a Nemzeti Filmintézet elnöke úgy fogalmazott, hogy bízik benne, hogy ez a több generációt összehozó alkotás a magyar filmesek több generációját is inspirálja, hogy közös kultúrkincsünkből építkezve meséljenek el olyan történeteket, melyek minőségi szórakoztatást kínálnak a nézőknek.