Anyukám meghalt öt éve. Talán éppen ezért egy ideje különösen elérzékenyülök, ha azzal találkozom, hogy valakit hasonló veszteség ért. Nem azért, mert még tartana a gyászfolyamat, hanem éppen azért, mert már lezárult, és így még jobban átérzem a helyzet súlyosságát. Egy szülő elvesztése a legkomolyabb megrázkódtatások egyike, és a Véletlenül írtam egy könyvet nem kisebb célkitűzéssel indul, mint hogy a kamaszkor küszöbéhez ért Ninát (Demeter Villő) elindítsa ezen az úton. Nina a koránál fogva nem tudja, hogy négy évesen elveszteni egy anyát akkor is komoly pszichológiai megpróbáltatás, ha utána az édesapja (Mátray László) és az öccse (Hárs Bence) a világ legidillibb környezetét is teremtik meg a számára, így már az első jelenetben a legnagyobb természetességgel mondja a boltos néni szemébe, hogy az anyukája meghalt – titkon még élvezi is az emberek reakcióját.
Véletlenül írtam egy könyvet
Csakhogy az édesapa kevésbé szerencsés párkeresési próbálkozásai után egy komoly jelölt tűnik fel a színen Detti (Rujder Vivien) személyében, aki fenyegetést jelent az eddig meglévő családi egységre. Miközben Detti játszi könnyedséggel áll ki minden próbát, ami egy csonka családba való beilleszkedésnél csak felvetődhet (a mostohában kivételesen nem az álnokság az ijesztő, hanem a kedvessége), Ninának rendeznie kell a saját anyukájával való kapcsolatát is.
Nina anyukája eddig a nézőnek szinte láthatatlan volt, nemcsak azért, mert a történet szerint meghalt, hanem mert nem beszéltek róla, még egy fénykép sem maradt utána, a jelenléte mégis annyira nyilvánvaló, hogy a családba nem is tud újabb nő belépni. Ezidáig.
Ez az elemi változás egybeesik Nina nővé érésének a kezdetével is, ami egyet jelent a havibajokkal és a tiniszerelmek szárba szökkenésével, amelyek rengeteg humoros pillanatot okoznak, ugyanakkor miközben felnőttként gyakran örömteli nosztalgiával gondolunk vissza a felhőtlen gyerekkorra, a gyerekkor minden, csak éppen nem felhőtlen. Tele van folyamatos változásokkal, ami állandó konfliktusokat jelent, épp csak gyerekként még olyan roppant teherbírással rendelkezünk, hogy ezek fel sem tűnnek. Nináék otthona minden szegletében biztonságot sugároz, mégis rengeteg fájdalom és kihívás helyszíne.
Lakos Nóra filmjében az az elbűvölő, hogy miközben ezekkel a mélységekkel zsonglőrködik, végig vidám történet, amihez sok köze lehet annak is, hogy a film alapjául Annet Huizing népszerű ifjúsági könyve (Hogyan írtam véletlenül egy könyvet?) szolgált, ami nem csak bőséges alapnak, hanem inspirációnak sem lehetett utolsó. A film ugyanis tele van olyan vizuális és verbális gegekkel, amik csak mozgóképen tudnak működni.
A tinifilmeket gyakran dobják fel gimis firkákat idéző animációval, hogy még fiatalosabbnak hassanak, a Véletlenül írtam egy könyvet esetében viszont ezek a VFX elemek olyan meghatározók és gyakoriak, hogy akár már animációs filmnek is nevezhetnénk. A történetmesélés szerves elemét képzik, kitágítják a főszereplő belső világát, az apuka pedig egyenesen hivatásos rajzfilmkészítő.
A Véletlenül írtam egy könyvet viszont nemcsak megkapó családi film és kreatív animáció, hanem egyben oktatófilm is: Nina számtalanszor kiszól a nézőnek, miközben a szomszéd néni (Zsurzs Kati) bevezeti őt (és minket is) az írás rejtelmeibe, és olyan praktikáiba, mint a perspektívaváltás vagy a cliffhanger. Ha valaki szorgosan jegyzetel, lehet, hogy a film végére ő is ír véletlenül egy könyvet. A negyedik fal lebontása ugyancsak rejt magában veszélyeket, de az animációkhoz hasonlóan itt ezek sem hatnak erőltetetten, épp ellenkezőleg, ezektől lesz csak igazán szellemes az alkotás.
Kevés film veszi ennyire komolyan azt az egység élményt, amit a családnak jelentenie kellene, anélkül, hogy didaktikussá vagy szépelgővé válna.
Itt viszont pont egy formálódó mozaikcsaládon keresztül látjuk, hogy mindig a család az első. Szó sincs róla, hogy a mozaikcsalád hasonló minőséget lenne képes képviselni, mint az eredeti családok, az egyik burkolt üzenet éppen az, hogy a halott családtagok is helyet követelnek az új családokban, és végül Nina anyukája így válik – ezúttal már a kislánya számára is – újra láthatóvá.
