Mert hogy semmi garancia nincs arra, hogy a nagyváradi román dominanciájú önkormányzat a keresztény világ szeme láttára egy napon ellehetetlenítse a misézést a Kárpát-medence jelenleg első számú templomában, amely hajdan Bartók Béla, Juhász Gyula, Károly József Iréneusz és megannyi nagyság előtt tárta ki a kapuit, akik a szomszédos Premontrei Főgimnáziumban tanítottak vagy épp koptatták a padot, épp úgy, ahogy annak idején megannyi román értelmiségi előtt is, hiszen az említett hatalmas iskolaépületben a Gozsdu Manó-féle társaság is tanult. Akkor még értettük egymás nyelvét. Ma már alig, hiszen úgy tekintenek erre a magyar templomra is, mintha néhány tonna tégla lenne, amelynek helyén jól mutatna egy újabb tájidegen betonmonstrum a történelmi városrészben. Pedig a barokk ugyanannak az építészeti nyelvnek számít a világ minden pontján, mint a budapesti Egyetem téri templomnál, csak Nagyváradon tűnik úgy, hogy „valamiért” nem képesek vele mit kezdeni, annak ellenére, hogy a város főterén két román liturgiájú barokk templom is honol évszázadok óta. A magyarság soha nem nyúlt hozzájuk.

Mégis, hogyan gondolhatja valaki a helyi polgármesteri hivatalban, hogy ha eléggé hosszan néz egy felszentelt templomra, az egyszer csak átalakul lakóingatlanná, papíron? És itt érkezünk el a végponthoz, mert a kalapács, amit néhány hete az önkormányzat a falba vágott, nem egyszerű falbontás volt, hanem anatéma. Mert egy felszentelt, szakrális rendeltetésű egyházi épület falának szándékos megrongálása, az illetékes egyházi hatóság engedélye nélkül, a kánonjog szerint a szent dolgok elleni súlyos jogsértés, amelyet az egyház a legkomolyabb szankciókkal sújt. Csakhogy ahhoz, hogy valaki féljen az anatémától, előbb fel kellene fognia, hogy mi az. Ebben kell segítenie a nemzetközi közvéleménynek.