Hétköznapjainkat az örökléthez igazítani

„Az utóbbi időben gyakran visz az utam Horvátországba, és ilyenkor át kell utaznom egy csinos kis Mura menti határvároson, Letenyén, ahol – ha önök arra járnak – egy igen szép parkot láthatnak. Ebben a parkban áll egy hatalmas platánfa, átölelhetetlen törzzsel, letörhetetlen ágakkal. Úgy beszélik, ötszáz éve áll ott. Mintegy 250 évvel ezelőtt a föld birtokosa azt vette a fejébe, hogy udvarházat emel. De nem a park közepébe építette a házat, ahogyan a szokás vagy a szem kívánta volna, hanem a fához igazította a ház építését. Így vagyunk ezzel mi is, tisztelt hölgyeim és uraim. Szeretnénk a hétköznapjainkat az örökléthez igazítani. Nekünk is kell valami, amihez odavethetjük a hátunkat. A kereszténység kétezer éves, a keresztény magyar állam ezeresztendős.Csak néhány napja annak, hogy beléptünk az új évezredbe. Tegnap még az oly sok bajt, a magyarok fejére oly sok bajt hozó huszadik századot tapodtuk, ma azonban már átléptünk a huszonegyedik század, a remény századának a kapuján, kitágult előttünk a tér és az idő. Egy nagy, közös születésnapot élünk most, egy nagy közös születésnap ünnepel bennünket. A születésnapok alkalmat kínálnak arra, hogy több megértéssel forduljunk egymás felé. Bizonyára önök is megfigyelték már, hogy a születésnapokon valahogy erősebb bennünk a vágy és a készség, hogy megértsük és megérezzük, mit és hogyan gondolnak mások. Bizonyára önök észrevették azt is, hogy ez különösképpen akkor van így, hogyha a szüleink vagy a nagyszüleink születésnapját ünnepeljük. Ekkor hirtelen megnő bennünk a vágy, hogy jobban megértsük az előttünk járók álmait és vágyait. Aztán, ha megértettük, azt vesszük észre, hogy a saját életünk kérdéseit is mélyebben átlátjuk. Hiába, az ember, ahogy elnézi, hogy nőnek a gyermekei, egyre inkább elhiszi, hogy a táj, amelyik előtte nyílik, a háta mögött folytatódik. Amikor azt halljuk, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy ezer esztendő, akkor először valami idegenséget, valami beláthatatlan, átérezhetetlen távolságot érzünk. Az ember legfeljebb arra gondol, hogy mélységes mély a múltnak kútja.De valóban olyan idegen, valóban olyan távoli és felfoghatatlan-e ezer esztendő? A millenniumi zászlóátadások során találkoztam egy kis faluban egy idős emberrel, aki a dédunokájával jött el az ünnepségre. A nagyapa, a dédnagyapa hozta-e őt, vagy ő a dédnagyapát, már nem is tudom, de az idős ember arról beszélt nekem, hogy még jól emlékszik a dédnagyapjára, aki még személyesen emlékszik a múlt századi reformkor nagyjaira. Ez hét emberöltő. Hét nemzedék. Gondolják meg, két évszázad egyetlen emberben. Nos, hát ezért válhatott talán a millennium olyan mélyen mindannyiunk közös és személyes ünnepévé. Talán ezért van az, hogy a millennium egy sajátos és különös pont az életünkben, egyszeri és megismételhetetlen lehetőség. Hadd mondjam önöknek azt, hogy talán majdnem olyan izgalmas és pezsdítő, mint amilyen az 1990-es esztendő volt nekünk magyaroknak, az 1990-es év, amikor véget ért a múlt és elkezdődött a jövő.Erő az újrakezdéshezHa belegondolnak abba, kedves barátaim, hogy milyen képet mutatott hazánk tíz esztendővel ezelőtt, akkor talán önök előtt is egy viharvert, megtépázott, roskatag és korhadt, eresztékeiben meglazult, sodródó hajó képe ötölhet föl, amely elveszetten bukdácsol a hullámokon. Egy olyan hajó, amelynek a legénysége nem érti, hogy mi történt vele, hiszen becsülettel tette a dolgát a legutolsó napokig, éppúgy, mint a megelőző harminc-negyven esztendőben. Egy hajó, amelynek a kapitányi hídjáról mindenki eltűnt. A kormány gazdátlanul forog, és hiába keresik, a hajókassza sem található. Mi több, a hajót elzálogosították és senki sem tudja, hogy hova lettek a felvett kölcsönök. És egy olyan hajó, amelynek a legénységére nem kisebb munka vár, mint a nagyjavítás, az addig rendben lévőnek mondott, de valójában javíthatatlan alkatrészeket a maga erejéből kell kijavítania, esetenként kicserélnie, ráadásul viharban és a nyílt tenger közepén. És ha ma, tíz esztendő elteltével egy pillantást vetnek hazánkra, akkor azt láthatják, hogy Magyarország ma már inkább egy olyan hajóhoz hasonlít, amelynek alkatrészeit sikeresen kicseréltük, ahová nem szivárog a víz, ahol az eresztékek biztosan tartanak, a hajótest – úgy tűnik – a legerősebb hullámokat is jól bírja. A fedélzeten lévők újra látják az értelmét a munkájuknak, mintha a kapitányi hídon is állnának emberek, előkerültek a térképek, megkerült az iránytű is. Az igaz, hogy a hajókassza nem került elő, de sikerült egy újat, egy közöset nyitnunk és a hajót is sikerült kiváltanunk a hitelezők egyébként cseppet sem gyengéd öleléséből.A világsajtóban ma egyre többen teszik fel a kérdést, hogyan sikerült ez a kisebbfajta csoda a magyaroknak. És persze különféle válaszokat adnak. Éppúgy, mint mi is idehaza, annyiféleképpen magyarázzuk az eredményeinket, ahányan csak vagyunk. Mindenkinek van egy saját, egy személyes elgondolása. Én úgy látom, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy három dolog segített el bennünket idáig. A vállalkozói szellem, a munka és a bátorság. Mert kétségtelen, nem kevés bátorság kellett ahhoz, hogy amikor kétségbeesett pillanatokat éltünk át – és ilyent szinte minden család átélt –, volt, lett erőnk az újrakezdéshez. Amikor elhatároztuk, hogy változtatunk, amikor nekivágtunk, azt hittük, hogy tudjuk, volt, aki azt hitte, pontosan tudja, hogy mi fog történni velünk. Nálunk nem a föld rengett, mint a televízióban látható híradásokban, hanem az életünk. A változások sokkal több megpróbáltatással jártak, mint amire bárki is számított. Elvesztett állások, összezsugorodott nyugdíjak, széteső családok, megtépázott hitek. Egy olyan világ, ahol egyszerűen nem volt mibe kapaszkodnunk. És egy ilyen világban bizony, kedves barátaim, bátorság kellett, hogy álmodni merünk, és még nagyobb bátorság, hogy megpróbáljuk valóra váltani az álmainkat.Igen, bátrak voltak azok, akik követelőzés és egyébként érthető tiltakozás, tömeges és országot megbénító sztrájk helyett a lehetőséget keresték, és a munkát választották. Bátrak voltak, akik vállalták, hogy munkájukat az Európai Unióban egyébként elvárt színvonalon, de az európai bér töredékéért is hajlandóak elvégezni. Azt hiszem, tisztelt hölgyeim és uraim, mi magyarok megértettük, hogy a közös hajónk sorsa valójában nincs is kiszolgáltatva a hullámok kényének, az igazi kérdés az, hogy a fedélzeten lévők megértik-e, hogy csak együtt győzhetik le a tenger erejét.Egy évvel ezelőtt találkoztunk itt utoljára. Akkor hosszan beszéltem önöknek arról, hogy micsoda természeti katasztrófák érték hazánkat. És akkor azt is mondtuk, nagyon reméljük, hogy a kétezredik év, a jubileumi év majd megkímél bennünket az 1999-ben megismert megpróbáltatásoktól. Akkor azt mondtam, hogy a baj lovon érkezik, de gyalog távozik. De azt azért nem gondoltam volna, hogy olyan is van, hogy egy időre be is kvártélyozza magát az emberhez. Márpedig velünk ez történt. Emlékezzenek rá, a kétezredik évben nemcsak az évszázad, de talán az évezred legnagyobb árvizét kellett elszenvednünk, az egész világgal közösen kellett átszenvednünk egy olajválságot, és bár nem vagyunk tagjai az Európai Uniónak, de mégis át kellett élnünk az Európai Unió közös pénzének első és nagy megrendülését. Ezek a megpróbáltatások és veszteségek számokban is kifejezhetőek. Ha talán nem is pontosan, de nagyságrendjüket illetően bizonyosan. Az árvíz majd százmilliárd forintot úsztatott le magával. A szakértők azt mondják, hogy az olajválság miatt mintegy egymilliárd dollárnyi veszteséget, olyan háromszázötvenmilliárd forintnyi veszteséget szenvedtünk el és több száz millió dollárra teszik azt a veszteséget, amelyet a gyenge európai uniós közös pénz, az euró okozott a magyar gazdaságnak.A legsikeresebb esztendőA baj tehát nagy volt, de úrrá lettünk rajta. Önök is láthatják, ha jönnek-mennek az országban, hogy az újjáépítés mindenhol befejeződött. Szeretném, ha tudnák, hogy 1300 középületet és 32 ezer lakóépületet kellett és sikerült újjáépítenünk, és ma is nagy erővel folynak a gátrendszert megerősítő munkálatok.Szeretném, ha az inflációt is egy kicsit másképpen néznénk, mint ahogy a híradásokból találkozunk azzal, és fölfigyelnénk arra a tényre, hogy az egész európai térségben – beleértve az uniós tagállamokat és a csatlakozni akaró országokat is – Magyarország az egyetlen olyan állam, ahol a kétezredik évben nem nőtt, hanem csökkent az infláció. Igaz, nem olyan mértékben, mint ahogyan szerettük volna. Azt hiszem, a kétezredik esztendő – úgy is fogalmazhatok, hogy a lebukó, tovatűnő század – ismét megtanította nekünk, hogy a magunk erejében kell bízni, és nem abban, hogy könnyű az életünk.Amikor a nemzetközi értékeléseket olvassuk a magyar gazdaság kétőezredik évi teljesítményéről, akkor ott azt szokták írni, hogy nem egyszerűen csak úrrá lettünk a nehézségeken, hanem azt is, hogy 1990 óta a kétezres év volt a magyar gazdaság legsikeresebb esztendeje. És valóban: sikerült 5 százalék fölé emelnünk a nemzeti össztermék növekedési ütemét, érzékelhetően és jelentősen csökkent a munkanélküliség, a magyar gazdaság történetében – azt hiszem – először a kivitelünk, az exportunk elérte a 30 milliárd eurót. Az adósságszolgálat, amely az évtized elején még 60 százalék feletti értéken állt, tavaly már 20 százalék alá csökkent, amit úgy is mondhatunk, hogy sikerült kivergődnünk az adósságcsapdából, bár a teher még nagy. A világ három legnagyobb hitelminősítő intézete a legerősebb kategóriába sorolta Magyarországot, és így a jövőben olcsóbban juthatunk a magyar gazdaság fejlesztéséhez szükséges forrásokhoz. Néha már a magyar fül számára túlzónak tűnő véleményeket is olvashatunk, egy tekintélyes brit gazdasági lap például azt írta, hogy Magyarország a közép-európai átalakulás állandó és legfényesebb csillaga. Mi persze tudjuk, hogy messziről nézve a csillag ragyog, de azért néha azt is megismertük, hogy éget, ahogyan az már csak a csillagokkal lenni szokott.A valóság azonban nem írható le ezekkel a számokkal. Talán nem én vagyok az egyetlen, egyre több ilyen emberrel találkozom az országban, akiknek most már igazán elegük van az úgynevezett makrogazdasági számokból. Valószínűleg azért vagyunk torkig ezekkel a számokkal, mert bizony nagyon keveset mondanak el a valóságos és mindennapi életünkről. Nem alkalmasak arra, hogy a valóságos, személyes élet tényét megmutassák a számunkra. De szerencsénkre az elmúlt tíz esztendő alatt már összegyűltek azok a tudományos munkák, amelyek leírták, megmagyarázták és érthetővé tették, hogy mi is történik velünk valójában, a számokon túl a mindennapi életben. És hát lássuk be, tisztelt hölgyeim és uraim, egy ilyen nehéz és bonyolult időszakban igencsak szükségünk van a tudományra, elvégre nem vagyunk már annyira fiatalok, hogy mindent tudjunk. Különösen értékesek azok az elemzések, amelyek az egymást követő esztendőket összehasonlítva írják le a mögöttünk hagyott tíz évet. Ezekből megtudhatjuk, hogy történelmi léptékben mérve igen rövid idő alatt, óriási mértékben nőttek Magyarországon a társadalmi egyenlőtlenségek. Ráadásul mindez úgy történt velünk, hogy egyszerre csökkent szinte mindenkinek a jövedelme, és közben nőtt a különbség, a gazdagabbak és a szegényebbek között. Éppen ezért 1998-ban egy új gazdaságpolitikát hirdettünk meg és az elemzésekből kitűnik, hogy ennek következtében 1999-től már nem növekedett a különbség a legnagyobb és a legkisebb jövedelmi csoportok között és ezek a tudományos munkák most már azt is igazolják, hogy a gyermekszegénység, amely 1995-ben növekedésnek indult, 1998-ban tetőzött, és még 1999-ben is éreztette a hatását, mára már megváltozott. Tudják, az 1995-től kezdődő időszak volt az a néhány esztendő, amikor a legtöbb fiatal számára a gyermek vállalása egyúttal a szegénység vállalását is jelentette.Változások a mélybenDe változás következett be, és míg korábban, tisztelt hölgyeim és uraim, minden harmadik gyerek szegénységbe született Magyarországon, ma már csak minden ötödik születik ilyen helyzetbe. Ez is sok, mert ahol a gyermekek szegénységtől szenvednek, ott bizony még sok a tennivaló, s ezt minden szülő tudja. A fölmérések, elemzések, tanulmányok azt is kimutatták, hogy a gazdasági növekedés és a családokat támogató új rendszer együttes hatásának eredményeképpen – ahogyan a tudósok fogalmaznak – a szegénység mélysége is csökkent. Ez azt jelenti – és ezt mondhatjuk büszkén –, hogy Magyarországon ma már nem nő a szegények száma, másrészt a jövedelmük kevésbé marad el az országos átlagtól, mint ahogy korábban történt. És az is itt áll előttünk most már feketén-fehéren, hogy azoknál a családoknál, ahol a szülők dolgoznak és legalább három gyermeket nevelnek, ott az éves jövedelem tavaly majdnem 40 százalékkal növekedett. Így olvastuk a Népszabadságban. Az újság azt is megírta, hogy az egy-két gyermeket nevelő családok helyzete is javult.De sajnos még mindig nem lehetünk elégedettek, különösen akkor, hogy ha a magyar társadalom egészségi állapotát leíró tanulmányokat olvassuk. Ugyanis a nagy lendület, amellyel hozzáláttunk az egészségügy átalakításához, és amelynek eredményeképpen megszüntettük a társadalombiztosítási önkormányzatokat, átszerveztük az egészségügyi pénztárt, magánkézbe adtuk a háziorvosi praxisokat, és fejlesztettük a sürgősségi betegellátást, mentőállomásokat építettünk és sorolhatnám tovább, nos ez a lendület bizony az elmúlt év második felére kifulladt. Ma mindannyian abban reménykedünk, hogy az egészségügyi rendszer korszerű sítése új lendületet kap majd. Örömmel látom, hogy nemcsak mi bízunk ebben, hanem az egészségügyi dolgozók és az orvosok körében is nagy a várakozás. Vannak biztató jelek is, az elmúlt hetek munkájának eredményeképpen úgy látom, jó esély mutatkozik arra, hogy a gyógyszergyártókkal hosszú távra szóló együttműködési megállapodást tudunk kötni, és ez az emberek számára elviselhető gyógyszerárakat eredményez majd.S ha a valóság legmélyebb rétegét nézzük, tisztelt hölgyeim és uraim, akkor itt találhatjuk meg a legfontosabb változásra utaló tényeket. Bizonyára önök is hallották már az év végi összesítéseket, hogy a kétezredik évben Magyarországon a halálozások három százalékkal csökkentek, a születések száma három százalékkal nőtt, és hat százalékkal többen kötöttek házasságot, mint korábban. Ez reménykedésre ad okot. Sajnos a magyar népesség továbbra is fogy, de úgy tűnik, hogy ezt a kedvezőtlen folyamatot sikerült lelassítani, talán a 2001. esztendőben már érzékelhető változásokat is el tudunk érni. Azt javaslom, hogy itt álljunk is meg egy pillanatra, mert nagyon sok olyan arcot látok önök között, akiket már 1996–97-ben is láttam, amikor különböző konferenciákon éppen ezzel a kérdéssel foglalkoztunk. Ezért engedjék meg, hogy fölidézzem önöknek, hogy lám, 1997-ben elhatároztuk, hogy ezen a helyzeten változtatni kell. A Polgári Magyarországért címet viselő vitairatot kibocsátottuk, másfél év vitáinak eredménye után ebből egy választási program született. Az 1998-as választások eredménye mindezt a polgárokkal kötött szerződéssé, kormányprogrammá emelte. Ennek