Bezzegváros

Budapest kincs. Hatalmas munka és hatalmas felelősség ezt a várost igazgatni, ahol ma már nem szabad megelégedni a gazos telkekkel.

Fotó: - Forrás: MTI Fotó

Csepelen, a Kvassay-zsilip mellett húzódik egy kerékpárút. Végig lehet rajta menni egészen a városig, nyílegyenes, jól karban van tartva, rengetegen használják is. Azon a telken halad keresztül, amelyen a tervek szerint az új diákváros és a 2023-as atlétikai világbajnokság központi létesítménye fog felépülni.

Ezek a tervek azonban nem biztos, hogy ma is tervek, még ha minden jel szerint az aláírt szerződéseket nem kívánja senki semmisnek tekinteni. Ugyanis nem kizárt, hogy az új budapesti főpolgármester tervezett bezzegvárosa egyben azzal akar kitűnni, hogy elkaszálja az ilyen fejlesztéseket. Mert itt van a nagy lehetőség, hogy megmutassa az oroszlánkörmeit a frissen megválasztott Karácsony Gergely, és stadionépítési moratóriumot hirdessen, úgyszólván az emberek akaratát követve.

Nem tudni, van-e kiforrott koncepciója a városvezetőnek, amerre fejlesztené a várost, vagy megmarad azon a szinten, amely a különböző terveket elgáncsolja. A módszer a NOlimpia óta ismerős: politikai tőkét kovácsolni valamilyen előremutató fejlesztés meggátolásával.

Egy új városrész felépítése hatalmas üzlet, megvalósulásával a régóta parlagon álló terület végre megkapná az őt megillető helyet a város szövetében, nem csak Pest és Buda közé ékelődő idegen test lenne Csepel.

De valóban, meg lehet oldani, hogy az a gazos, hatalmas telek maradjon olyan, amilyen most, az erre szánt összegeket pedig kapja meg valaki más, mondjuk az oktatás és az egészségügy. Mert ez szokott lenni a megoldás, amelynek a végén se az oktatás, se az egészségügy nem változik, de legalább nem lesz atlétikai stadion, nem lesz új zöldvárosrész, nem lesz kajakpálya. Akkor pedig mindenki boldogan moroghat magában, hogy minden politikus hazudik.

Ha ezen a bringaúton tovább haladunk a csepeli Duna-partra, már látszik, miként virágzik ki a régi napközis tábor területe. Csak az kellett, hogy felépítsék a birkózócsarnokot a strand mellé és teljesen újjáépítsék a régi házakat. Ahol új sportlétesítményeket emeltek, ott mindenütt közösség jött létre, amely lassan kialakítja saját szokásait, élettel tölti meg a környéket.

Egy gazos telek sose fog magától virágoskertté válni, és bizony, egy gazos telekkel kezdeni valamit mindig pénzbe kerül. Azt megakadályozni pedig mindig a rövidlátó politika jellemzője. Az atlétikai világbajnokságot ugyanis nem Budapest nyerte, hanem Magyarország, és csak az nem látja ennek diplomáciai és városfejlesztési előnyeit, aki szándékosan nem akarja. Egy atlétikai világbajnokságnál csak a futballvébét és az olimpiát nézik többen, és természetesen ezt is remekül el lehet rontani, nézzük csak meg Dohát. Nem stadionról van szó, az csak a szükséges alap hozzá. Közösség kell, amely be tudja fogadni az atlétákat és a nézőket, és később tudja, mit kezdjen a világverseny örökségével.

Persze lehet másként is vezetni egy várost. Mondjuk trendi módon szivárványos zászlót kitenni a Városházára, mert az jelzi, hogy annak vezetője gondol a melegközösségre. Meg lehet nyitni a parkolót is, hogy beengedjük a gyermekeket játszani, kérdés, hol fog akkor parkolni az a sok ember, akinek a munkája ezt megköveteli.

Fel lehet úgy fogni, hogy minden fejlesztés teljesen értelmetlen pénzpazarlás, és szinte ingyenes látványintézkedésekkel meg lehet oldani a szavazók szimpátiájának megtartását. Pedig Budapest kincs. Hatalmas munka és hatalmas felelősség ezt a várost igazgatni, ahol ma már nem szabad megelégedni a gazos telkekkel. Ehhez pedig nagyon határozott tervekre van szükség, nem a legrosszabb kommunista időkre emlékeztető, a fejlődést ellenző törekvésekre.