Ripacsok

Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő – idézhetnénk Shakespeare-t, bár az avoni hattyú egészen másra gondolhatott, mint a magyar ellenzéki politikusok, akik évek óta teljes szereptévesztésben cirkusznak tekintik a parlamentet. Legutóbb a tegnapi ülésen próbálták megvalósítani önmagukat, fekete álarcban jelentek meg az ülésteremben a kulturális törvénycsomag szavazásán.

Ezúttal nem sípoltak, nem fütyörésztek, a túlmozgásos partizánjaik sem próbáltak elnöki pulpitust foglalni, vagy beülni mások székébe, a házszabály szigorítása óta ugyanis az ilyen akciók komoly pénzbüntetéssel, illetve kitiltással is járhatnak. A szavazás helyett eljátszott álarcosbál azonban ismét azt igazolta, hogy semmibe veszik a megbízatásukat, a képviselői feladatukat, amire a választópolgároktól felhatalmazást kaptak, a munkahelyükre nem dolgozni járnak, hanem bohóckodni, balhézni.

A hazai ellenzék szellemi állapotát és hozzáállását a parlamenti demokráciához tökéletesen megvilágítja az a tény, hogy fogalmuk sem volt, mi ellen tiltakoznak. Napok óta sulykolják azt, amiről szó sincs a törvénycsomagban, például azt, hogy majd Kásler Miklós nevezi ki a színházigazgatókat, vagy hogy beszántják a Nemzeti Kulturális Alapot.

A jelenleg is tisztán állami intézmény, az NKA államosítását vizionáló ellenzéki megszólalások arról tanúskodnak, hogy alapvető fogalmakkal sincsenek tisztában, nem értik az államháztartási rendszer működését sem.

Mélységesen felháborítónak tartják, hogy az állami vagy vegyes fenntartású színházak igazgatói kinevezésébe legyen beleszólása a kormányzatnak is, de magától értetődőnek, a demokrácia magasiskolájának tekintik, hogy a budapesti intézmények élére Karácsony Gergely főpolgármester nevezi ki vagy éppen utasítja el a vezetőket. Itt is a régi balliberális kettős mércét alkalmazzák, miközben fideszes diktatúráról, cenzúráról, a kulturális élet szétveréséről beszélnek.

A valóság viszont az, hogy az új szabályozás végre átláthatóságot teremt, és igazságosabbá teszi a rendszert, mert az mégiscsak nonszensz, hogy az adófizetők, azaz mindannyiunk pénzéből százmilliókkal pumpált színházak működésébe a finanszírozónak semmilyen beleszólása, sőt rálátása sincs. Lényegében arról szól a törvényi változtatás, hogy a fenntartói felelősség elve érvényre jusson, mind a finanszírozásban, mind az olyan botrányos ügyekben, mint ami a Katona József Színházban történt zaklatás volt.

A rendezett viszonyok elleni hisztériának az elsődleges oka az, hogy a liberális, részben posztkommunista szellemi holdudvar foggal-körömmel ragaszkodik a rendszerváltás óta gyakorlatilag érintetlen hegemóniájához. Annyira szabadelvűek, hogy nem tűrnek meg más értékvilágot maguk körül, és természetesen nem akarnak osztozni azon a bizonyos tortán sem.

Tegnap az is bebizonyosodott, hogy a művészet, az alkotói szabadság iránti elkötelezettség álszent politikai handabanda csupán az ellenzéki pártok részéről, miután a Fővárosi Közgyűlésben frontális támadást indítottak a Liget-projekt ellen. A színházak hős védelmezői, köztük Horváth Csaba zuglói polgármester már teljes visszabontást is lehetségesnek neveztek, olyan kulturális intézmények kerülhetnek így veszélybe, mint a Nemzeti Galéria, a Néprajzi Múzeum vagy a Magyar Zene Háza.

A stadionstoptól a kórházstopig eljutott baloldal most ismét kimutatja a foga fehérjét. A kultúra nekik csak addig fontos és védendő, amíg őket szolgálja. Demokrácia pedig a felfogásuk szerint akkor és ott van, ahol kizárólagos hatalmat gyakorolhatnak. A parlamentben ettől távol állnak, ezért csak ripacskodni járnak a Tisztelt Házba. Ideje lenne újragondolni a szerepüket.