Kész tények

Magyarországnak és Európának túl sok a veszítenivalója ahhoz, hogy külföldi fantaszták hagymázas terveit kövesse.

Orbán Viktor és Angela Merkel 2018 decemberében, az országvezetők uniós csúcstalálkozóján Brüsszelben Fotó: Francois Lenoir Forrás: REUTERS

Pedig remekül felépített volt az egész terv, látszólag semmi sem tudta volna megakadályozni a sikerét. Ahogy elindult az áradat Európa felé, azonnal megszólalt boldog-boldogtalan a kérdésben, azt hangsúlyozva, hogy az öreg kontinensnek igenis szolidárisnak kell lennie, a szegény sorsú menekülők jövőt keresnek nálunk, igazságtalanul jártak el velük szemben, és egyszerűen boldogok akarnak lenni. Ezt nemcsak a hivatalos megmondóemberek hangoztatták, de országukat vezető politikusok is szép számmal, ferde szemmel nézve a visegrádi országokra, ahol nemcsak a vezetők, de a lakosság túlnyomó többsége is úgy gondolta, ez a kapunyitás a nemzeti önfeladás minősített esete. A terv akkor sem került le a napirendről, amikor hetente történt terrortámadás, a merénylők pedig rendre bevándorlók voltak.

Az álságos viták során Magyarországot kiemelten bírálták a progresszívnek tekintett politikusok, akik szerint igenis az a megoldás, hogy az országok az embereket kvótarendszer alapján osztják szét, egyet ide, egyet oda. A szent és sérthetetlen liberalizmus jegyében nem mondunk a messziről jött tömegeknek semmit arról, miként élünk, azt mindenkinek zsigerből tudnia kell, nem állítunk tilalomfákat, nem várunk el semmit, a rendőrségeink sem tudnak mit kezdeni velük, annyian vannak a papírok nélküli, bemondás alapján elhitt adatokkal bíró személyek, s még hatalmas állami támogatásokat is adunk azoknak a civil szervezeteknek, amelyek saját hazájuk jogrendjének kiskapuit ismerve adnának letelepedési lehetőséget gyakorlatilag bárkinek, aki nem Európában született. A veszélyekre figyelmeztető Magyarország pedig kerékkötője az együtt gondolkodásnak, így kerüljön a szégyenpadra, jött az ukáz.

Ha valaki komolyan gondolta volna ezt az egész bolondos histó­riát az ide-oda rakosgatott migránsokról, akkor feltehetően megoldotta volna egy részét. De nem sikerült letelepíteni őket, mert nem növények, hanem emberek, nem fognak csak azért törvénytisztelő életet élni, mert egy brüsszeli irodában néhány politikus ezt tartja üdvözítőnek. Élni és esetenként visszaélni fognak a nekik juttatott lehetőségekkel.

Bűnözők is vannak köztük, veszélyes gyilkosok, szerencselovagok és dörzsölt csalók. Vajon miért nem lép működésbe ilyenkor az ösztönös emberi óvatosság a nyugati tagállamoknál, a magyar ellenzéki politikusoknál, az uniós intézmények képviselőinél? Mikor vált automatikusan jóvá az az ember, aki feltehetően nehéz helyzetből érkezett, s mikor volt elég bemondani egy születési dátumot, egy nevet ahhoz, hogy a világ legfejlettebb országközössége testületileg tényként fogadja el ezeket az adatokat, s pellengérre állítsa az aggályait hangoztató tagállamot?

Papíron csodásan működött a terv, érdemes végignézni az elmúlt öt év nemzetközi sajtótermését ebben az ügyben. Magyarországot folyamatosan aggódva figyelik a véleményvezérek és döntéshozók, ­amióta Orbán Viktor a miniszterelnök. Mindig súlyos jogsértéseket vizionálnak, amelyek soha nem következnek be, s újra meg újra megpróbálják ugyanazt a tervet más és más formában eladni európai szolidaritás címszóval. Magyarország pedig minden alkalommal visszautasítja ezt, akár a vétójogával is él, mert úgy tűnik, ebben a bizarr, 2020-as évben újra meg újra le kell szögezni: a nem valóban nemet jelent, akkor is, ha a huszonhét tagú Európai Tanácsban akár huszonhatan követelik a testületi kútba ugrást. Túl sok a veszítenivalója Magyarországnak és Európának ahhoz, hogy külföldi fantaszták hagymázas terveit kövesse, mert papíron olyan csodálatosan működik a közösségek nélküli, egyénekből építkező társadalom.