Két világ

Jakab Péter látványosan lenézi a melóst. Ő párizsit és zsemlét tesz maga elé a fotó kedvéért, úgy gondolva, hogy a „melós” ezt eszi.

Jakab Péter és a munkagép Forrás: FACEBOOK

A felvételen két ember van: egy profi és egy amatőr. A profi egy gépet kezel, hatalmas monstrumot, amelyet hallatlan ügyességgel irányít, tudva, milyen erők dorombolnak a kasztni alatt. Vele szemben egy amatőr áll, aki politikusnak tartja magát, de valójában egy botrányokkal üzérkedő celeb. Jakab Péter ugyanis csak annyiban számít politikusnak, hogy tagja az Országgyűlésnek, de az ezzel együtt járó tisztelet és megbecsülés nem az ő asztala. Neki pontosan az számít, hogy beszéljenek róla, pont úgy, mint egy átlagos valóságshow hatodik kiesőjének. Ha nem okoz botrányt, akkor elfelejtik, ez pedig egy celeb számára maga a halál.

A gépkezelőnek nincsenek ilyen gondjai. A gépet irányítani kell, ő erre képes, a rábízott munkát tökéletesen elvégzi, még akkor is, ha a celebritás igyekszik magára irányítani a média figyelmét. A gépkezelő nem a kamerának tetszeleg, az ő világában a talmi csillogásnak semmi értéke nincs. Munkás, aki azonban nem buta, nem erkölcstelen. Tudja, hogy miként kellene viselkedni másokkal az utcán, egyszerűen azért, mert emberek vagyunk. Jakab Péter azonban nem tudja, harcosként veti magát a küzdelembe, látványosan lenézve a munkagép kezelőjét.

Ő bepozicionálta magát az egyszerű nép gyermekének borzasztó ócska és avítt kliséjébe, s mindig kiderül, hogy ezt a klisét egy 1983-as Ablak-Zsiráfból nézte ki. Ott az M betűnél megnézte a munkás szócikket, megjegyezte az ott látható képet, és azt feltételezi, tudja, mi fán terem a nép egyszerű gyermeke. Aztán mikor szembesül vele, hogy a gép kezelője egy hallatlanul bonyolult szerkezetet irányít, s közben még képes a botránypolitikus idióta testi épségére is vigyázni, valamint vitatkozni, rádöbbenhet, hogy ő nagyon magas lovon ül, amelyről képtelen leszállni.

Jakab Péter látványosan lenézi a melóst, ahogy ő fogalmaz, érzékenynek gondolva önmagát, feltételezve, hogy így beszélnek az emberek. Ő párizsit és zsemlét tesz maga elé a fotó kedvéért, ugyancsak úgy gondolva, a „melós” ezt eszi. Minden bizonnyal az említett könyvben ilyesmi volt a képen, vagy valami kommunikációs agytröszt mesélt ezekről neki. Az pedig fel se merült a körükben, hogy milyen borzasztó pökhendiséget árulnak el ezek a szavak, az álproli viselkedés, a stílusosnak gondolt szóhasználat.

Mert a gépkezelő, aki a történetről mesélt, nem proli. Hanem egy profi, aki képes gondolkodni, képes nyilatkozni, s tudja, kinek mi a feladata. Nem játssza meg az értelmiségit, nem állítja magát szembe a „politikussal”. Ő gépet kezel, s furcsának tartja, hogy egy miniszterelnökségről álmodozó fiatalember ráront, mint egy begőzölt dúvad, s úgy veszekszik vele, mintha legalábbis politikai ellenfeléről vagy felesége elcsábítójáról lenne szó.

Jakab Péter viselkedésére van kereslet, ahogy a valóságshow-k pillanatemberkéinek a botrányaira is. Mindannyian szeretjük nézni, ha valaki látványosan hülyét csinál magából. Ekkor elégedetten nyugtázhatjuk, jó, mi sem vagyunk tökéletesek, de azért ez a furcsa figura mégis vállalhatatlan, aki bohóckodik a tévében. Ennek a politikai megfelelője a Jobbik elnöke. Csakhogy ez nem egy valóságshow. Ez egy nagyon komoly tisztség, a demokrácia legnagyobb és legszebb megbízatása, amikor mások képviseletében járhat el valaki. Onnantól megszűnik a magánember, minden szónak és cselekedetnek súlya van.

Természetesen emberek vagyunk, meleg is van meg témahiány Jobbik-tájon, nehéz a botránypolitikus élete. De van egy szint, amely alá nem szabad esni, akármi is történik, mert megbosszulja magát később, az urnáknál vagy a mindennapi életben. A show-nak csak a dalban kell folytatódnia. Itt élned, halnod kell.

Borítókép forrása: Facebook