Jobb sorsra érdemes hazánkban már akkora a szegénység, hogy a Balatonból a hattyúk, a kacsák dobálják a kenyeret a parton ácsingózóknak. Dobálnák, persze, ha tudnák, ha ez a nemzetvesztőnépnyúzófasiszta Orbán el nem lopta volna már a partot is, de mit a partot, már a tóból a vizet is kilopják ezek. Nincs itt már semmi, se part, se víz, se hattyúk, se kacsák; kenyér meg amúgy se volt. Aztán meg itt az iskolakezdés. Éhező magyar gyerekek százezrei támolyognak a tudás felé, meg-megszédülve ülnek a tantermekben, s nemcsak a cipőt, ruhát, tankönyveket öröklik egymástól testvérek, rokonok, de már a tavaly teleírt füzeteket is újra előveszik, radíroznak, mert újra nem telik. Otthon meg, ha hazamennek, füstölgő kanócú gyertyák fénye felé hajolva körmölik a koszos, szorgos kis kezek a leckét, míg a görnyedt hátú szülők csendesen zokognak a sötét sarokban. Siratják a semmit, az országot, hogy mivé lett ez a szép kis Magyarország!

De még ezek a gyermekek járnak jobban, mert legalább iskolába járhatnak, mert a többségnek, a sokaságnak elérhetetlen vágyálom a tanulás, az szinte csak a nemzetvesztő NER-lovagok elkényeztetett kölykeinek kiváltsága.

Ha valaki hallgatja a baloldali politikusok sirámait, nagyjából ilyen kép rajzolódhat ki benne Magyarországról. Feudális nagyurak, elnyomott jobbágyok, szinte rabszolgák, nyomor, éhezés, nemzethalál. Értem én, persze, hogy választási kampány van, s ez azon az oldalon nagyotmondó verseny is egyben: azt hiszik, minél nagyobbat hazudik valaki, annál többen szavaznak majd rá. De én azt tanultam egykor, hogy nagyon nehéz, szinte lehetetlen olyasvalamiről ­meggyőzni az embert, ami a mindennapi közvetlen tapasztalatával tökéletesen ellentétes. Márpedig ez a hullaszagú Magyarország-látomás nem igaz. Ezzel persze nem azt mondom, hogy nálunk olyan nagy a jólét, hogy nincs szegény ember, hogy nincs éhező gyerek, hogy nincs, akinek gondot okoz az iskolakezdés. Egyre kevesebben, de vannak ilyenek, s amíg egyetlenegy éhező kisgyerek él ebben az országban, nem lehetünk nyugodtak.