Nagyon sok mindent el kellene mondani, mégsem lehet.
El kellene mondani például erről az orosz–ukrán háborúról, hogy miközben mi békésen élünk, máris több százezer halott maradhatott a csatatéren. Hogy most, amikor e sorokat írom, nők, gyermekek, öregek tíz- és százezrei menekülnek a rájuk mért sorscsapások elől. A városok lángokban, a támadók már iskolákat, kórházakat, sőt a világon mindent elpusztítanak, nem csak katonai létesítményeket. Előzőleg az ukránok irtották az oroszokat, most fordult a kocka. Mit mondhatnánk minderről Magyarországon? Egyáltalán szükséges-e bármit mondanunk?
Elmesélhetnénk majd egyszer unokáinknak, hogy a légierő, tüzérség, gyalogság már csak a régi háborúk kelléktára, ma drónokat küldenek egymás ellen, és úgy végeznek a másikkal, ahogyan a számítógépes játékokban szokás. Már nem a testi erő számít, hanem a csupasz technika: éppen ezért messze földről is elvégezhető az a katonai feladat, amelyhez nem is olyan régen még frontjelenlét kellett.
Gyomorforgató, hányingert keltő, ahogyan egy éve a felek igyekeznek mindenkit bevonni a maguk álcahálójába. A sima háborús propaganda mint olyan megszűnt, helyette profi fake news gyárak üzemelnek. Aki a nyugati kínálatból csemegézik, hetente tízszer elolvashatja, hogy Putyinnak éppen milyen halálos betegsége van, ötször, hogy tulajdonképpen már meg is halt, profi hasonmások mozognak helyette. Hogy az oroszok momentán mit hazudoznak hasonló előjelekkel, nem pontosan világos, talán azért, mert a háború első pillanatától nagy erővel folyik a nyugati világban a keleti hírforrások, elemzések szisztematikus eltüntetése.
Nagyon sok mindent el kellene mondani, mégsem lehet.
El kellene mondanunk például, amit Mátyás királytól Bethlen Gáboron át Deák Ferencig minden gondolkodó magyar tudott, hogy szép dolog a sokféleség, de nekünk kizárólag a nemzeti érdek a fontos. 2023-ban magyarként nem mondhatunk mást az orosz–ukrán háborúról, mint hogy a fontossági sorrend Magyarország biztonságával és a kárpátaljai magyarság sorskérdéseivel kezdődik. Talán ott is ér véget.
Szijjártó Péter mondta ki, amit honfitársaink milliói éreznek, hisznek hasonlóan: majd akkor engedjük fel a sorompókat Ukrajna integrációs ügyeiben, ha a kisebbségi magyarok ügyét megnyugtatóan rendezik. Teljességgel megértem, hogy van, aki a kékcápák szaporodására, Elefántcsontpart belső ügyeire vagy éppen a nőnek öltözött férfiakra gerjed – mi hadd maradjunk mindenekelőtt annál a kérdésnél, hogy mi lesz beregszászi, csapi, ungvári testvéreink, barátaink sorsa. Ez a háború elsősorban róluk szól, rájuk figyelünk, nekik segítünk, és egyáltalán nem fontos, hogy hazug gazemberek, akik örök szállásvendégek nálunk, miféle idiótaságok mentén rendezik be a maguk képzeletvilágát.
