Még a hatvanas években, amikor a ciprusi válság miatt Törökország viszonya alaposan megromlott a nyugati világgal, Süleyman Demirel, a török politika későbbi nagy öregje találkozott a brit külügyminiszterrel. Kezet nyújtottak egymásnak, ami szemet szúrt Ankarában, meg is kérdezték otthon Demirelt, miért fogott kezet a brit kollégával. „Miért, mit kellett volna megfognom?” – kérdezett vissza a politikus.
Igen, a politikában olykor kezet fogni a leghasznosabb a másikkal. Legalábbis ha nincs hadüzenet, ha állítólag partnernek tekintjük a másikat.
Nem úgy persze, ahogyan a Nyugat teszi Erdogannal hosszú ideje. Hol az orránál fogva igyekeznek vezetni, hogy persze, uniós tag lesz majd Törökország, de per pillanat még nem tudnak közelebbi időpontot mondani. Máskor hátulról akarják leütni a törököket, hiszen marxista kurd gerillákat dédelgetnek uniós országokban. Előfordult az is, hogy a szív tájára mértek ütést, amikor Fethullah Gülen hitszónokot nem pusztán szóval támogatták, de titkos csatornákon sok minden mást is juttattak számára. Mindig akadt elég testrész a képzeletbeli török testen, amit csavargattak, kínoztak, annak reményében, hogy végül összeomlik a vérkeringés, ők pedig szakszerűen elvégezhetik az újraélesztést.
Ha Törökországot morális szempontból ítéljük el, érdemes megválaszolni azt a kérdést is, miért nem tesszük ugyanezt azokkal a nagyhatalmakkal, amelyek titkosszolgálati eszközökkel, gazdasági zsarolással, fegyverszállításokkal, gyilkosságokkal, mindenféle mocskos trükkökkel Nyugat-barát rendszert igyekeznek építeni abban az országban.
Valójában Törökország globális jelentősége felbecsülhetetlenül fontos. Már az első világháború kirobbantásában is döntő szerepe volt a török hatalmi állás megbillenésének. Hiszen az Oszmán Birodalom meggyengüléséből fakadtak a balkáni nemzeti mozgalmak és háborúk, ezért vándorolhatott a Monarchiához Bosznia-Hercegovina, nem beszélve a szeparatista mozgalmakról, amelyek – legalábbis részben – Ferenc Ferdinánd halála miatt főszerepet játszottak a globális embervadászatban.
Törökország ma is kulcsország. Változatlanul szekuláris muszlim állam, ilyen minőségében pedig akadálya az iszlamizmus terjedésének. Törökország továbbá fontos szereplő a legújabb keletű világgazdasági válságban.
A vele baráti államok földgázkészletei rajta keresztül érhetők el, nem beszélve a migránsáradatról, amelyhez Ankarának újfent sok köze van: övé a zsilip, amelynek mozgatásától függ, hogy lesz-e humanitárius katasztrófa Európában vagy sem.
Nem beszélve a NATO-ról, hiszen a törökök a hidegháború idején ugyanolyan kiemelt katonai szereplők voltak, mint most, az orosz–ukrán konfliktus idején.
Hogy mindezt az Európai Bizottság figyelembe sem veszi, érthető. Ők pusztán ideológiát követnek, nem értik a reálpolitikát. Magyarország azonban többfelé tájékozódik, és most, amikor az európai hegemónia fájdalmas módon lehanyatlott, ideje okosan dönteni. A Türk Államok Szervezetével nem pusztán tanácsos, de szinte kötelező barátkozni.
Orbán Viktor jól mondta most Ankarában, hogy békére van szükség, és a türk nemzetek sokat tehetnek a vérontás megállításáért.
Hogy aztán a kézfogás pecsételje meg végül, amiről éppen már most is meg lehetne állapodni, ha volna szemernyi szégyenérzet és jóakarat a hadviselő felekben és a külső szemlélőkben. De hogy a háború vége mindenképpen kézfogás lesz, nem kétséges. A törökökkel is kezet kellene már fogni, és nem méregetni őket, ha komolyan vesszük európai hivatásunkat és mindazt, amire a választók felhatalmazása kiterjed Brüsszelben és az unió tagállamaiban.
