A nagy baloldali összekapaszkodási kísérletek tízéves évfordulójáról az embernek óhatatlanul eszébe jut egy régi anekdota. Eszerint egy öreg gazda élete alkonyán elárulja fiának az üzleti sikerük féltve őrzött régi családi titkát: bort csinálni lehet szőlőből is. Valahogy a mai baloldalnak is egy hasonló tanács válhatna leginkább a hasznára: politikát lehet csinálni a választókkal egyetértésben, a megkérdezésükkel is, nemcsak a nemzet ellen, az ország érdekeinek semmibevételével. Az is emellett az általuk még soha ki nem próbált verzió, politikai út mellett szól, hogy már igazán mindent bevetettek a tíz év alatt, végigzongorázták az együttműködések minden válfaját a közös listától az egymás javára való visszalépésekig.
Így már csak a változatosság kedvéért is megkísérelhetnék azt, vajh mi történik, ha végre egyszer nem a külföldi szponzorok, választott főnökeik érdekeit tartják rigorózusan, kizárólagosan szem előtt, hanem azokét, akiknek a kegyeit és szavazatait el akarják nyerni.
Mondanánk, írnánk, hogy az összefogásosdi jeligéjű társasjátékon egy másik rögeszméjük is tízéves: mindenki baloldali, csak még nem tud róla. Csakhogy jóval régebbi ez a kommunista, szocialista fixa idea, és valójában inkább abból a tévhiedelemből táplálkozik, hogy vérrel, vassal, szankciókkal, pénzzel, erőszakos, terrorisztikus eszközökkel mindenki rávehető arra, hogy baloldalivá váljon, már ha kedves az élete és az egzisztenciája. A történelem azonban bebizonyította, hogy ez merő illúzió, s bár ismét vannak rá globális kísérletek, amit a lengyelországi jogállamcsúfoló Tusk-terror és az amerikai baloldalról dirigált, kommandírozott brüsszeli bábvezetés szégyenletes működése illusztrál, hosszú távon kudarcra vannak ítélve.
Ha tetszik, immár nyíltan és büszkén Marx és Lenin nyomdokain haladnak, még ha az emberiség beledöglik is, ám a végén ők fognak teljesen felmorzsolódni a béke elleni engesztelhetetlen harcukkal.
Talán a hazai baloldal is megérzett valamit ebből a tendenciából, vezetőik minden stupiditása ellenére, mivel láthatón kerülik magát a baloldali szót is. Előszeretettel nevezik magukat inkább demokratának, haladónak, progresszívnek, liberálisnak, európainak, mainstreamnek, trendinek, sőt főként a sajtójukat függetlennek. Mi több, újabban nagy pályát fut be a kormánykritikus jelző is, ami annak a hamis hatásnak a keltésére szolgál, mintha ők csak jószándékú bírálattal illetnék a konzervatív oldalt és a jobbközép kormányt. Csak hát a probléma gyökere éppen abban van, hogy a gyűlölködés, a vérszomjas fenyegetőzés nem kritika, hanem sokkal súlyosabb: diktatúrapártiság.
És mint napjainkban egyre jobban kiderül: a kormány és a jobboldal eltörléssel, megsemmisítéssel való fenyegetése az összefogáshoz is elégtelen, soványka konszenzusteremtő elem. Erre a szélsőséges projektre pedig a magyar közönség sok év tapasztalata, a történelmünk és jó pár választás által bizonyítottan nem vevő.
A helyzet tehát úgy áll, hogy igazi, autonóm baloldal híján és konstruktív, nemzetépítő elképzelések nélkül valódi baloldali összefogás sem lehetséges. Tudjuk persze, hogy lesz majd valami, amit így fognak elnevezni, és addigra az eufemisztikusan cicaharcnak hívott párnacsatáik – lásd a DK és a Momentum dominanciaveszekedése – is lanyhulni fognak, de az már egy egészen másfajta összefogásról fog szólni. Arról az egymást lekönyöklő tülekedésről, hogy melyikük tudja a legvérmesebb kormánybuktató ígéreteket prezentálni Brüsszelnek és a mögötte álló jelenlegi washingtoni adminisztrációnak. Vagyis az EU korrupt vezetésével és az amerikai demokratákkal fognak össze – a magyar lakosság ellen.
