Tóth Bertalan most 987 százalékos többséggel megnyerte az MSZP elnökválasztási versenyét, a második helyre pedig 986 százalékos többséggel befutott minden idők egyik legidétlenebb versenyzője, Kunhalmi Ágnes.
Ebben a meggyőző, szép, magabiztos eredményben szerepet játszik az a tény is, hogy Tóth Bertalan és Kunhalmi Ágnes nem engedett elindulni senki mást ebben a versenyben. De ez nem számít. Akik ezt emlegetik, azoknak ajánljuk figyelmébe Rejtő Jenő (P. Howard) klasszikusát, a Tizennégy karátos autót:
„Gorcsev Iván, a Rangoon teherhajó matróza még huszonegy éves sem volt, midőn elnyerte a fizikai Nobel-díjat. Ilyen nagy jelentőségű tudományos jutalmat e poétikusan ifjú korban megszerezni példátlan nagyszerű teljesítmény, még akkor is, ha egyesek előtt talán szépséghibának tűnik majd, hogy Gorcsev Iván a fizikai Nobel-díjat a makao nevű kártyajátékon nyerte el, Noah Bertinus professzortól, akinek ezt a kitüntetést Stockholmban, néhány nappal előbb, a svéd király nyújtotta át, de végre is a kákán csomót keresők nem számítanak; a lényeg a fő: hogy Gorcsev Iván igenis huszonegy éves korában elnyerte a Nobel-díjat.”
Na most, semmiképpen ne kövessük el azt a hibát, hogy Mesterházy Attilát kinevezzük Noah Bertinus professzornak, de ha Mesterházy Attilát Tóth Bertalannal állítjuk párba, akkor bizony elég szembetűnő a különbség. Mesterházy javára.
Tóth Bertalan tehát megméredzkedett a nagy versenyben, méghozzá nem mással, mint Tóth Bertalannal, és ebben az öldöklő, véres, nagy versenyben Tóth Bertalan bizonyult jobbnak. És ennek így kellett lennie.
Ugyanis egyfelől az MSZP története a hanyatlás története, a nagy formátumú gazemberektől (Horn Gyula) az egészen kicsike formátumú gazemberekig (Tóth Bertalan), másrészt az MSZP genezisénél fogva magában hordozza a Kunhalmi Ágneseket, vagyis a középszernél lényegesen alacsonyabb rendű lumpenproli apoteózisát.
És most ezek nyertek. Most ezek az MSZP elnökei. A Retkes Attila ezekhez képest Nietzsche volt. Vagy legyünk pontosabbak: Egy Jánosi György. (Van-e, aki e nevet nem ismeri?) És természetesen ezzel sincsen semmi baj. Julius Caesartól Romulus Augustulusig még el kellett telnie némi időnek, Horntól Tóthig már csak ennyinek. Egy bizonyos Gyurcsány nevű moral insanity levezette a már összefüggéstelenül beszélő Horn Gyulát a szószékről, egy Bizonyos Tóth Bertalan nevű senki, egy dupla nulla pedig visszavezeti az MSZP-t Gyurcsány altestébe. (A háttérben Kunhalmi Ágnes vihog és becsukott ajtóknak szalad…)
Amúgy Tóth Bertalan szellemi-lelki esszenciáját Heller foglalta össze a 22-es csapdájában:
„Scheisskopf hadnagy tartalékos tisztképzőt végzett, és rendkívül boldog volt, amikor kitört a háború, mert ez lehetőséget adott neki arra, hogy mindennap tiszti ruhát ölthessen és pattogó, katonás hangon így szólhasson egy csomó kölyöknek, akik útban a vágóhíd felé nyolchetenként a karmai közé kerültek: „Katonák!” Scheisskopf hadnagy törekvő, humortalan Scheisskopf hadnagy volt, aki felelős beosztását szigorúan vette, és csak mosolygott, amikor ellenlábasai közül hosszadalmas betegséggel ágynak dőlt valamelyik tiszt a Santa Ana-i légierő-támaszponton. Nagyon rövidlátó volt, és krónikus szívidegességben szenvedett, e két tény különösen izgalmassá tette számára a háborút, mert nem forgott abban a veszélyben, hogy frontra viszik.”
Nos, erről van szó.
Tóth Bertalan a mi Scheisskopf hadnagyunk. Őrjöngve szeret díszszemlét nyerni, és körülbelül három szürke agysejtje van. Az egyikkel haza talál, a másikkal megtalálja Gyurcsány altestét, a harmadikkal beletalál a latrinába. Mondhatnánk, ez legyen a hazai baloldal problémája, de igazság szerint ez mindannyiunk problémája. De sírni azért nem fogunk. Ugyanis, ha jobban körülnézünk azon a térfélen, Tóth Bertalan még helikopternek tűnik, ha mondjuk a jobbikos felhozatallal hasonlítjuk össze.
(És akkor még le sem fordítottuk a Scheisskopf-ot, mert kíméletes, felső-budai úriemberek vagyunk…)
