Erős anyaország nélkül nincs erős határon túli közösség. Nem pont ezeket a szavakat használta, de hasonlóképpen fogalmazott tavaly decemberben Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, amikor bejelentette: az 1,1 milliót is átlépte azoknak a száma, akik a tíz évvel ezelőtt bevezetett egyszerűsített honosítási eljárás révén magyar állampolgársághoz jutottak. Felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, délvidéki magyarok százezreiről van szó, s azokról a honfitársainkról, akik az Óperenciás-tengeren túl, a földkerekség különböző pontjain szóródtak szét.
A magyar állampolgárság azonban nem pusztán útlevél, az anyaországba való utazás megkönnyítése. A kormány gesztusa sokkal fontosabb üzenetet hordoz magában. Egyrészt egyfajta kárpótlásnak tekinthetjük mindazokért a tragédiákért és megaláztatásokért, amelyeket a határon túlra szakadt honfitársainknak az elmúlt száz évben kellett elszenvedniük. Ám míg a trianoni sorscsapás leginkább az akaratunkon kívüli események láncolatának az eredménye, addig a rendszerváltás utáni években tanúsított nemzetpolitikai tétlenség a balliberális kormányokon kérhető számon. Pontosabban: nincs és soha nem is volt nemzetpolitikájuk. A határon túli magyarokról legszívesebben megfeledkeztek volna, a kettős állampolgárságról szóló, 2004-es népszavazás idején képviselt álláspontjuk pedig egyenesen szégyenteljes volt.
Az Orbán-kormánynak volt tehát dolga az elmúlt tíz évben. A nemzetpolitikát teljesen új alapokra helyezve talán sikerült valamelyest kiengesztelni honfitársainkat. A magyar állampolgárság az együvé tartozás érzését erősítheti, de a különösen a Kárpátaljára, Erdélyre és a Vajdaságra szabott kormányzati gazdaságfejlesztési tervek kézzelfogható segítséget is jelentenek az ott élő magyarok számára. A kormány óvodák, iskolák, sportcsarnokok megépítéséhez és felújításához adott támogatást, határon túli gyermekek magyarországi táboroztatását szervezte meg, emellett kulturális rendezvényekkel igyekezett megerősíteni a Kárpát-medencei magyar fiatalok közötti köteléket. S ami élesen megkülönbözteti elődeinél: a jobboldali kormány minden körülmények között kiállt, s kiáll most is a kisebbségként élő magyarokért, amikor magyarságuk miatt éri hátrány őket. Lásd: Ukrajna euroatlanti törekvéseinek az akadályozása a kárpátaljaiak jogfosztása miatt.
A határon túliakkal való nélkülözhetetlen együttműködés mellett persze arra is szükség volt, hogy a kisebbségeknek otthont adó környező országokkal is jóban legyünk. Szerencsére véget értek már azok az idők, amikor Sólyom László nem mert átsétálni a párkányi hídon, Medgyessy Péter pedig a román miniszterelnökkel koccintott Erdély elcsatolását ünnepelve. A mai céltudatos nemzetpolitika egy határozott külpolitikával párosul, amelynek a visegrádi négyekkel való szoros kapcsolat kialakítása a legfontosabb eleme. Amellett, hogy ennek az együttműködésnek a következményeként újra felkerült a nemzetközi politikai térképre Közép-Európa, azt is elmondhatjuk: Ukrajna kivételével soha nem voltak ennyire harmonikusak a kapcsolataink szomszédainkkal.
Az új szlovák miniszterelnök második hivatalos külföldi útja Budapestre vezetett – ez jelképes gesztus. De a szerb–magyar kapcsolatok is rég túllendültek a történelmi sérelmek felemlegetésén: a megbékélés után egy kifejezetten baráti viszony alakult ki nemzeteink között. A hét végén elsöprő választási győzelmet arató Alekszandar Vucsics nem csak partnernek, de politikai szövetségesének tekinti a magyarság egyetlen jelentős pártját, amellyel most is koalícióra készül.
Nem kell persze dicshimnuszokat zengeni a politikusokról. De azt el kell ismerni: ha erős az anyaország, van kire támaszkodni.
