Célegyenesben

Ismét választás előtt állunk, jövő vasárnap mi, magyarok is dönthetünk arról, hogy milyen irányba forduljon Európa. Azt is mondhatjuk: május 26-án jövőt választunk magunknak.

Ismét választás előtt állunk, jövő vasárnap mi, magyarok is dönthetünk arról, hogy milyen irányba forduljon Európa. Némi pátosszal, de egyáltalán nem megalapozatlanul, azt is mondhatjuk: május 26-án jövőt választunk magunknak. Az Európai Parlament és az uniós döntéshozó testületek összetételén múlhat, hogy végzetesen kettészakad-e a kontinens, a nyugati része öles léptekkel halad tovább az önfeladás útján, vagy erőt vesz magán mindenki, és az életet választja, amiért hajlandó és képes is lesz megharcolni.

Magyarország tavaly már döntött a keresztény kultúra és a nemzeti lét megőrzése mellett, amikor újabb kétharmados felhatalmazást adtak a választók a Fidesz–KDNP-szövetségnek, és most az európai parlamenti megméretésen is hasonló eredményt jeleznek előre a felmérések. A közvélemény-kutatások azonban semmit nem érnek önmagukban, a választás napján, a szavazókörök nyitásakor minden párt nulláról indul, és csak az számít, hogy este hét óráig hányan voksolnak rájuk.

Az előjelek persze árulkodóak, túl a felméréseken egyéb, kézzelfogható adatok is utalhatnak arra, hogy az egyes politikai erők milyen állapotban fordulnak a célegyenesbe. Ilyen indikátor például a szavazókörökbe delegált aktivisták száma. Azok a pártok, amelyek csupán a körzetek töredékébe képesek szavazóbiztost küldeni, nem számíthatnak sok jóra, hiszen ez egyúttal azt jelenti, hogy bajban lesznek a mozgósítással is.

A kormánypártok már az aláírásgyűjtés időszakában is minden egyes szimpatizánsnak felhívták a figyelmét, hogy vegyen részt a választáson, és az utolsó héten ismét megteszik ezt. A hírek szerint az ellenzék sokkal inkább érdekelt az alacsony részvételi arányban, mert csak a törzs­szavazói bázisában bízhat. A Fidesz–KDNP tábora viszont nagyon elszánt, hasonlóan a tavalyi országgyűlési választásokhoz, ezért a korábbi uniós voksolásokhoz képest magas, negyven százalék körüli részvétel is elképzelhető. Könnyen lehet, hogy vidéken közel azonos lesz az arány, mint a fővárosban. Ebben az esetben fölényes kormánypárti győzelem jöhet, míg az ellenzék gyengébben szereplő pártjai – köztük az LMP – eleshetnek az EP-mandátumtól. A magas részvétel komoly átrendeződést is eredményezhet a balliberális mezőnyben, végleg a kis pártok sorába lökheti az MSZP-t, míg Gyurcsány Ferenc DK-ja a vezető erővé válhat. A Jobbik egyelőre amolyan sötét ló, de az sem lenne meglepő, ha megfelezné a 2014-es EP-választáson elért 15 százalékos eredményét. Meglepetést okozhat még a Momentum, amely elsősorban Budapesten és a nagyvárosokban rendelkezik számottevő támogatottsággal, így vélhetően az LMP rovására mandátumhoz juthat.

Az ellenzék szemmel láthatóan minél gyorsabban szeretne túlesni ezen a választáson, mint egy kellemetlen orvosi beavatkozáson, hogy aztán teljes gőzzel összpontosíthassanak arra, ami az erősségük: a különböző castingokra, pozícióosztogatásokra és együttműködési alkudozásokra. Ez az ő világuk, amihez választókra nincs is szükség.

A demokráciának azonban szerves része a választás, ősszel éppen az önkormányzatok összetételéről és a települések vezetőiről döntenek majd az emberek. A pártok nyilvánvalóan fél szemmel már oda sandítanak, a jövő vasárnapi erőpróba meghatározó jelentőségű lesz ebből a szempontból is. A kormánypárti polgármesterjelöltek akár jó referenciá­val gazdagodhatnak, de egy gyengébb helyi eredmény bizalomvesztéssel is járhat. Egyes ellenzéki pártoknál pedig a lét a tét, illetve az, hogy az önkormányzati választás előtti egyezkedéseken ki diktálhatja majd az összefogás feltételeit.

A lényeg azonban nem ez. A mi horizontunk magasabb, tágabb: a keresztény civilizáció talapzatán álló európai jövő. Mert nincs más választásunk.