Az Európai Parlament liberálisai – márpedig belőlük valóban nagyon sok van, még a konzervatívok legnagyobb része is az – hangsúlyozzák értékelvű beállítottságukat és európai tudatukat, ezzel egy időben pedig saját nemzeti csoportjukban pusmognak, hogy politikailag mi lenne a megfelelő döntés. A mindig lelkesen támadó kicsiket, a svédeket és a finneket felhasználják a nagyok, a németek, a franciák, a spanyolok, az olaszok. A tagállami szinten rendeződő frakció dönti el, hogy az országának mi az érdeke, megszorítani egy kicsit a magyarokat vagy engedni, szeretnék-e, ha a magyarok az Európai Tanácsban aratott sikert követően a parlamentben is győzzenek. A valóságban minden egyes állam a saját céljai érdekében használja fel az EP-t, s eljátssza a független és européer, demokratikus és klímaféltő politikai erőt, hiszen jelenleg ez fizet a legjobban. A teljesen céltalan, de anyagilag nagyon jövedelmező pártcsalád – amely saját értékeit fontosnak tartja, de megfogalmazni nem tudja – nekiront valamely tagjának, hogy példát statuáljon, de persze amolyan európaiasan, tehát nem derül ki, mi is volt a cél. Az se egyértelmű, kit akar elrettenteni a jövendő renitenskedéstől a család, s vajon a párt felső vezetésében ki tárgyal a folyosón a túlságosan is fontos Fidesszel, amely lehet ugyan nemszeretem szövetségese az érték nélküli társaságnak, de túlságosan is stabil és túlságosan is sikeres. Hovatovább az is lehet, hogy Orbán Viktor diplomáciai határozottsága a költségvetés ügyében meghatározza azt az utat, amelyen az Európai Uniónak haladnia kellene, ha sikeres és erős akar lenni. A szegény svéd és finn szabadcsapatokat küldözgető nagyfiúk pedig azt vehetik észre, hogy mégis van cél és van értelme a közös munkának, ha meg tudjuk mondani, mit akarunk és kik vagyunk. De ők akkor már úton lesznek a jelentéktelenség felé.
