Mai lapszámunkban cikket olvashatnak a NATO vezetőinek legújabb terveiről, amelyek merőben más képet sugallnak, mint 1999-ben, amikor csatlakoztunk a katonai szövetséghez. Orbán Viktor így fogalmazott erről: „Európában a hangulat háborús, a politikát a háború logikája uralja. Mindenki részéről háborús készülődést látok. A NATO-főtitkár NATO–ukrán missziót akar felállítani. Az európai vezetők már belesodródtak a háborúba, a háborút a saját háborújuknak tekintik, és a saját háborújukként is vívják. Először csak sisakküldésről volt szó. Aztán szankciók, de az energiahordozókra persze nem! Aztán mégis, azokra is. Aztán jött a fegyverküldés. Először lőfegyverek, aztán harckocsik, aztán repülők. Aztán pénzügyi segélyek. Újabb és újabb tízmilliárdok. Most valahol 100 milliárdnál járunk. Euróban. Pénz, paripa, fegyver, de a helyzet nem javul, sőt egyre rosszabb. Egy lépésre vagyunk attól, hogy a Nyugat katonákat küldjön Ukrajnába.”

Itt tartunk ma. Vagy csatlakozunk a rabul ejtett csókákhoz, és engedjük, hogy tengerentúlról állított csapdákba zuhanjunk, vagy kiállunk magunkért.

A csóka tehát inkább nem szédül bele az olajos tálba, inkább elrepül, mert várja a tiszta, kék ég, sorsának szép ígérete, a boldog jövő. Hiszen a csóka nem rabnak, hanem szabadnak született. Ha ebben sem hinnénk, valóban el kellene pusztulnia mindennek.