Változnak az idők és velük változunk mi is – kvízversenyen sokan az ókorra datálnák a latin mondást, holott az Ovidius-parafrázis a német reformáció korából való. Európa mindig is folyamatosan figyelte, megélte önnön alakváltozásait, reagálva rájuk – aki unatkozott már tanórán, emlékezhet, milyen jó szolgálatot tesz ehhez egy kéznél lévő történelmi atlasz tanulmányozása.
Európa belső határai a délszláv háborúk óta nem módosultak jelentősen. Ám a mentális térképe alaposan megváltozott azóta, hogy – szombaton volt éppen harminc éve – Viktor Silov, az utolsó megszálló szovjet katona áthajtott Záhonynál, hazatérve a fél évvel később meg is szűnő országába. A Szovjetunió összeomlásával átrendeződő Európában – amelyhez „túl kellett élni” a visszarendeződés lehetőségével fenyegető, 1991. augusztusi moszkvai puccsot is – hazánk a térség más országaival együtt a közép-európai együttműködést erősítette (visegrádi államok), törekvéseiben pedig a szabadság és a keresztény kulturális örökség letéteményeseinek tartott Nyugat felé fordult.
Amikor csatlakoztunk az Európai Unióhoz, úgy véltük, révbe értünk. Mára csalódnunk kellett. Idővel rá kellett ébrednünk, hogy egy válságról válságra evickélő unióba érkeztünk meg, amely mind a négy krízisét alaposan megszenvedte. Először a franciák és a hollandok buktatták meg az EU alkotmányszerződését, mert túl soknak találták a központosítást – ugyanúgy, ahogy később a brexitbe menekülő britek is –, majd Brüsszel évekig kínlódott az európai szinten jelentéktelen görög gazdaság megmentésével. (Mi lett volna, ha az olaszok dőlnek be? Alighanem az euró vége.) 2015-ben az EU a migrációs válság idején lőtte lábon magát, idén pedig a vakcinabeszerzéssel szerencsétlenkedett járványidőben.
Nemhogy harminc, húsz év is rengeteg idő a folyton változó európai politikában. Az olasz Umberto Bossi két évtizede nevezte az EU-t a Nyugat Szovjetuniójának, óriási felháborodást kiváltva. Ma már szinte közhely, hogy az EU anélkül központosít erőszakosan, beleértve a renitensnek tartott tagállamok egzecíroztatását is, hogy cserébe legalább az erőltetett központosítás egyetlen fő előnyét biztosítaná: a hatékonyságot. Európa a világgazdaságban és a világpolitikában is leértékelődőben van.
Májusban közös gondolkodás kezdődött Európában a jövőnkről. A magyar szabadság napján – a harmincadik évfordulón – tartott beszédében Orbán Viktor hétszer említette a szabadság szót, többször pedig szabadságharcosokról szólt. – Merjünk demokraták és szabadságharcosok lenni Brüsszelben is, mert csak ebből születhet meg az új európai reneszánsz! – mondta a kormányfő. Amikor 2004. május 1-jén, hazánk EU-csatlakozásának napján – magyar újságírók csoportjaként – ott álltunk a dublini ünnepségen (az ír elnökség volt soron), aligha gondoltuk, hogy egyszer azzal a szervezettel hadakozunk majd, amelybe épp belépünk. Most is megspórolnánk magunknak ezt az élményt.
De ha a zsidó-keresztény hagyományra épülő, szuverén nemzetek alkotta Európában, nem pedig a politikai korrektség diktálta migrációs, klíma- és genderőrületben akarunk élni, akkor ez a harc elkerülhetetlen – még ha szócsatákkal, nem pedig lánctalpak elé vetett Molotov-koktélokkal kell is megvívni. Magyarország nem lesz egyedül ebben. Számíthat arra, aki a Notre-Dame felcsapó lángjaiban Európát látta égni, a labdarúgó Európa-bajnokság mérkőzéseiben pedig a nemzetek Európájának nemes vetélkedését látja. Optimizmusra ad okot ebben a kényszer szülte szabadságharcban, hogy a folyton változó uniót most is belülről alakíthatónak, a mi kezünk munkájának is tartjuk. A Szovjetunióval azért más volt a helyzet.
