„Neked nem tetszik a koporsó? Én egész szívesen látok néha koporsót. Szerintem a koporsó kifejezetten szép bútordarab, még üresen is, de ha valaki fekszik benne, akkor valósággal ünnepélyes, legalábbis az én szememben. A temetésben mindig van valami épületes, gyakran gondoltam már arra, hogy az embernek templom helyett temetésre kellene járnia, ha épülni akar. Az emberek jó fekete ruhába öltöznek, és leveszik a kalapjukat, a koporsót nézik, és komolyan, áhítatosan viselkednek, és senki se csinál idétlen vicceket, mint máskor. Nekem az nagyon tetszik, amikor az emberek ájtatosak.”
Thomas Mann sorai ezek A varázshegyből.
Olvassunk, és pillantsunk bele a koporsóba, de már Vajda János segítségével: „Itt a nagy halott előttünk, / Kiterítve mereven. / A hideg, a téli éjben, / Csillagoltó sötétségben / Mi vagyunk még éberen.”
Az Európai Unió a mi nagy halottunk immár. Kilehelte lelkét, ami annál is inkább könnyen ment neki, mivel lelke az sohasem volt. Utoljára akkor hihettük, hogy van lelke, amikor álltunk a berlini fal helyén, a nagy omlás még friss teteménél, és hallgattuk a Pink Floydot, hallgattuk a The Wallt. Akkor azt hittük, kezdődik valami nagyszerű. Nem lett belőle semmi. Csak anyagi érdek, rideg számítás, ostoba ideológiák sosem látott diktatúrája, beleszólás mindenbe, ami lényegtelen, felesleges és bántó, oktrojált „liberalizmus” meg „nyitott társadalom” – minden hagyományunk, nemzeti érzésünk és büszkeségünk, szuverenitásunk és múltunk hetes cikkelyt érdemelt. A Főnéni rácsapott a kezünkre és lobotómiát helyezett kilátásba, ha önazonosak merészeltünk lenni. Lobotómiát, amin –úgy tűnik – a Nyugat nagyobb része már átesett.
De egy maszkot, egy lélegeztetőgépet, egy védőruhát, egy orvost, egy jó szót sem volt képes Brüsszel nyújtani most, igazi vész esetén. A beteg és életidegen globalizáció elhozta a járványt, de semmi válasza nincsen rá.
A sor megint és újra a nemzeteken van.
A magyar miniszterelnök tegnap adó-, hitel- és járulékfizetési moratóriumot jelentett be. Mert a járvány miatt olyan gazdasági válság jöhet, amilyet még elképzelni sem tudunk. Első körben tehát ezt kellett és lehetett lépni. Továbbá azt, hogy a most nehéz helyzetbe jutó vállalkozásokat ne lehessen kirakni bérleményeikből. Ezek az első lépések, amelyeket nyilván továbbiak fognak követni. S persze majd a Brüsszelt és a globalizációt istenítő, a gonosz szolgálatában álló propagandamédia ezt majd nyilván kevesli, az ugyanilyen ellenzék is nyilván kevesli, csak azt nem fogják megmondani, hogy akkor mégis mit tennének ők. Hiszen pont olyanok, mint szerelmük tárgya, Brüsszel és az EU: semmi komolyan vehető terv, semmi intézkedés, semmi segítség, semmi felelősség, csak hatalmas nagy pofa.
A római szín köszön vissza Az ember tragédiájából. Hippia még kilopja a pestises halott szájából az obulust, s mi várjuk Péter apostol szózatát:
„Te nyomorú faj! – gyáva nemzedék, / Míg a szerencse mosolyog feletted, / Mint napsugárban a légy, szemtelen, / Istent, erényt, gúnyolva taposó. / De hogyha a vész ajtódon kopog, / Ha Istennek hatalmas ujja érint, / Gyáván hunyász, rútul kétségb’eső. / Nem érzed-é, hogy az ég büntetése / Nehezkedik rád. Nézz csak, nézz körül, / A város pusztul, durva idegen nép / Tiporja el arany vetésidet, / Szétbomlik a rend, senki sem parancsol / S szót nem fogad.” Igen, ez a helyzet ismét. És itt fekszik az EU a koporsóban, s legfeljebb kötelességből ájtatoskodunk teteme felett. A temetésnek mindjárt vége, a nép szétszéled, maszkot húz, hazafelé siet, karanténba, és egyre nagyobb lelkesedéssel, egyre nagyobb örömmel és öntudatra ébredéssel várja azt, ami közeleg: a nemzeti reneszánszot.
