Zsarolás helyett

Magyarország és Lengyelország szándéka nem a zsarolás, hanem a nemzeti érdekek védelme.

Fotó: MTI

Érdemes megfigyelni, hogy a nyugati balliberális sajtó hogyan tálalta az elmúlt hetek legfontosabb híreit. Joe Biden választási győzelmét pél­dául úgy értékelték: az megnyugtatólag hatott az Egyesült Államok ­európai szövetségeseire, odahaza pedig a társadalmi megosztottság évei értek véget, a megbékélés korszaka következik. Donald Trump döntését az Irakban és Afganisztánban állomásozó amerikai csapatok kivonásáról azzal kommentálták: a két ország destabilizálódik az amerikaiak által hátrahagyott űr miatt, káosz vár a közel-keleti térségre. Most pedig itt a legújabb ügy: az uniós költségvetés, amelyet megvétózott Magyarország és Lengyelország. Budapest és Varsó Európát zsarolja, miattuk nem kapják meg jussukat a szegény dél-európaiak – írják.

Ha bennünket, konzervatív gondolkodású, közép- és kelet-európaiakat kérdezték volna, talán a következő lenne a reakciónk a fent említett hírekre: Joe Biden győzelme nem nyugtatott meg bennünket. Az amerikai megosztottságot nem Donald Trump idézte elő, Biden pedig nem csodatevő. Az amerikai csapatkivonás a béke irányába és az amerikai beavatkozási politika befejezése felé tett helyes lépés. Budapest és Varsó szándéka nem a zsarolás, hanem a nemzeti érdekek védelme. A hétéves uniós költségvetést és a járvány utáni helyreállítási alapot nagy vonalakban támogatjuk, de nem annak árán, hogy az uniós támogatásokat homályos jogállamisági feltételekhez kötik. Talán éppen ezt nevezhetnénk fenyegetésnek, zsarolásnak.

Nem csak egy szempont létezik, jó lenne néha figyelembe venni a többit is. Ez nyáron még sikerült is, amikor az európai állam- és kormányfők napokon és éjszakákon keresztül vitáztak ezekről a fajsúlyos kérdésekről, hogy aztán nagy nehezen megállapodásra jussanak. Az egymástól távol álló nézeteltérésekből kompromisszum született, a jogállamiság kérdését a magyar igényeknek megfelelően háttérbe szorították, a német EU-elnökség nevében pedig Angela Merkel tett ígéretet arra, hogy a még folyamatban lévő, szintén a magyar jogállamiságot vizsgáló hetes cikkely szerinti eljárást ősszel lezárják, hogy ilyen ügyekkel ne terheljék tovább az amúgy is nehéz helyzetben lévő Európát.

A nyárból ősz lett, s előbújtak odújukból, visszatértek nyaralásukból mindazok, akikre a nehéz helyzetekben mindig „számíthatunk”: a hazai ellenzék, az Európai Parlament, a balliberális politikai erők, illetve azok a sajtóorgánumok, amelyek az elmúlt tíz évben azt próbálták elhitetni a világgal, hogy Magyarországon diktatúra épült ki, már a parlament sem működik. Menetrendszerűen megérkezett a magyar származású amerikai tőzsdespekuláns bírálata is, aki nem először tett tanúbizonyságot arról: ő nem csupán öreg filantróp, kedves bácsi. Annál sokkal befolyásosabb ember.

A látottakon felsóhajthatunk, viccelődhetünk: már megint diktatúráznak. A baj csupán az, hogy a törésvonalak sokkal mélyebbek, mint korábban voltak. Orbán Viktor néhány évvel ezelőtt még felszólalhatott az Európai Parlament strasbourgi üléstermében, a vita után kezet foghatott legádázabb politikai ellenfeleivel. A mottó az volt: élni és élni hagyni.

A politikai csetepaték azonban azóta kultúrharccá fajultak, amelyekben már nem a szerződések betartatását kérik rajtunk számon, hanem ideológiánkat, nézeteinket, életformánkat. A kultúrharc pedig a szemünk láttára válik gazdasági háborúvá, amelynek tétje az: megkapja-e Magyarország azt, ami az uniós szerződések – tehát a jog talaján álló dokumentumok szerint – jár neki. A mottó most az: élni vagy halni hagyni.

A konzervatív gondolkodású közép- és kelet-európaiak vétójukkal világosan jelezték: nem adják fel a harcot. Ez nem zsarolás, csupán egy másik szempont.