Nem túlzás azt állítani, hogy a budai vár iránt érdeklődő olvasó polcán ennek a kötetnek ott kell lennie. A Budavári Palotanegyed története ugyanis a múltra épülő jövővel is foglalkozik.
A Budavári Palota egyre inkább kezdi visszanyerni korokon átívelő régi fényét. Furcsának tűnhet ez a megállapítás, ám a most is zajló nagyszabású újjáépítési és rekonstrukciós munkálatok valódi időbeli ingázást biztosítanak az egykori uralkodói helyszínen. A budai várban ma a jövő a múltra épül, gondoljunk csak a megújult Várkert Bazárra, a karmelita kolostor vagy a Lovarda és a Főőrség korhű újraépítésére. A Nemzeti Hauszmann-program számos további rekonstrukciót is előirányoz a Várnegyedben.
A IV. Béla királyunk idején felépült első budai vár óta mindegyik jelentősebb történelmi korszak hagyott emlékeket „a magyar szuverenitás jelképén”, és ezek a korok a Várnegyedben ma is kézzelfoghatóan jelen vannak.
Ezt a több évszázadot felölelő időszakot mutatja be építészeti, művészet- és politikatörténeti szempontból A Budavári Palota története című kötet, amely egyenes vonalvezetésével minden korosztálynak izgalmas lehet.
Az Árpádok idejétől indul a kronológia, Mátyás korán át a máig, amit gazdag tematikus képanyag kísér. A képfeldolgozás pazar, ahogy a kötet kialakítása is lenyűgöző. Egy selymes, matt, kellemes tapintású könyvborítót képzeljenek el, amin a külsérelmi nyomok – gondolok a karcolásokra, ujjlenyomatokra – nem maradnak meg.
A könyv minden oldala hűen tükrözi, hogy a Budavári Királyi Palota sorsa mennyire szorosan összefonódott a nemzet életével. Akkor is, amikor nem magyar ajkú királyokat szolgált, akkor is, amikor a II. világháború idején két birodalom csataterévé vált, s akkor is, amikor a hatalmas pusztítás után elindult a számos esetben szakszerűtlen helyreállítása. Mert a magyarság mindig árgus szemekkel figyelte, hogy mi történik Budán, az ország közepén, hogy állnak-e még az ódon falak.
A kötet a második világégés utáni korról különösen megrázó, egyben elgondolkodtató képet fest. Ez az az időszak, amikor a Rákosi Mátyás vezette kommunista gépezet számos jelentős budavári épületet hagyott veszni mondvacsinált okból. A Kádári kor – akkor modernnek mondott – igénytelen szocreál jegyeit a mai újjáépítési hullámmal szembeállítani maga az ordító kontraszt. Mert a korhű, az korhű marad, a brutalista szocreál pedig merénylet a köbön egy ilyen jelentős épületegyüttesen alkalmazva. Elég, ha az olvasó a nemrég példásan felújított Szent István-teremre gondol, s rátekint a kötetben annak a 60-as évekbeli kinézetére. A szerzők finoman fogalmaznak, amikor a kép alatt azt írják, hogy „A Szent István-terem pompáját felváltotta a Metszettár funkcionalitása.”
A Várkapitányság kiadásában egyébként magáról a Hauszmann Alajos tervezte legendás teremről is született önálló kötet, ami a Szent István-terem – Találkozás a történelemmel címet viseli. Ez a könyv is hasonló felépítésű, és ugyanolyan szívhez szóló, mint A Budavári Palota története című kiadvány.
Szentpály-Juhász Miklós, Zsiga Henrik: A Budavári Palotanegyed története, 124 oldal, Várkapitányság, 2021.
