Mohamed próféta követői

Isten a legnagyobb! – hangzik el egymilliárd mozlim (az iszlám vallás követője) ajkáról nap mint nap, immár 1300 éve. Kezdetben persze nem voltak ennyien: a 7. század elején Mohamed prófétának még csak maroknyi követője volt, de az új vallási irányzat azóta világot hódított: hol vérrel és vassal térített, hol megnyugtató bölcses ségével és vonzó individualizmusával. A világpolitika eseményei ma is folyton figyelmeztetnek bennünket arra, hogy az iszlám fejlődéstörténete korántsem tekinthető véglegesnek, s jelenének megértése érdekében a múltjára is figyelni kell.Az iszlám szó Allah akaratában való megnyugvást és önátadást jelent. Az elnevezés Mohamedtől származik, aki a bálványimádást kerülő, monoteista (egyistenhívő) vallás arab formáját megteremtette. A történelem legfiatalabb világvallása ez, bár követőinek – a mozlimoknak – száma 700 millió és egymilliárd közé tehető. Az iszlám a 7. században a Kelet-római Birodalom (Bizánc) és a Perzsa Birodalom között elhelyezkedő Arab-félszigeten született meg – politikai, vallási függetlenségben. Az Arab-félsziget – óriási területe ellenére – a vízhiány miatt gyéren lakott térség. Elsősorban nomádok (beduinok) népesítették be, akik bálványokat, különböző törzsi istenségeket imádtak. Az i. sz. 7. században itt élő pogány törzseket a közös nyelv és gondolatvilág kapcsolta össze, ami azonban nem volt elég erős ahhoz, hogy az állandó törzsi viszályokat megakadályozza. A gazdasági és szellemi élet meghatározójaként emelkedett ki a pusztaságból a politeista (sokistenhívő) Mekka. A város részben a négyhavonként megrendezett vásárnak köszönhette elsőségét – erre az időre még a háborúban álló törzsek is letették a fegyvert, és békésen, együtt nézegették a piaci árusok portékáját –, részben pedig az ősi szentélynek, amelyhez a törzsek, a szokásnak engedelmeskedve, rendszeresen Mekkába zarándokoltak. Önkéntes kivándorlás A szentélyről, amely valószínűleg napszentély volt, már az i. e. első században élt Diodorus Siculus említést tesz Arábia leírásánál: „Ebben az országban van egy ősrégi templom, amelyet az arabok tisztelnek.” Ez a templom nem lehetett más, mint a mekkai szentély, amelynek építését, illetőleg újraépítését a hagyomány Ábrahámnak tulajdonítja. Ebbe a környezetbe született bele Mohamed, a „próféták pecsétje”. I. sz. 570 táján járunk, amikor Mohamed (avagy Muhammed, jelentése: Magasztalt) megszületik. Jó kedélyű, szeretetre méltó ember, aki kezdetben szegénységben él Mekkában, majd házassága révén anyagi függetlenségre tesz szert. Ekkor kezd el vallási kérdésekkel foglalkozni. Negyvenéves koráig nem történik vele jelentősebb esemény, de akkor, idejét a világtól elvonulva, egy barlangban töltvén, látomást lát – és az iszlám elindul hódító útjára. Mohamed i. sz. 610 táján kezdett el prédikálni, és hamarosan követőkre éppúgy tett szert, mint ellenségekre – nem mindenki nézte jó szemmel az egyenlőség e hirdetőjét. Mohamed 622-ben úgy döntött – mivel nem talált elégséges számú követőt –, hogy elhagyja Mekkát, és Jaszribba költözik. Ez a város lett később Medina, pontosabban Medinat an-Nabí, vagyis a próféta városa. Ezt az eseményt ismerjük Mohamed futásaként (hidzsra), amely tulajdonképpen nem menekülés, hanem önkéntes kivándorlás volt. Ennek időpontja, a 622. év vált a muzulmán időszámítás kezdetévé. Bár futásról nem volt szó, a mozlim a számára kötelező zarándoklat részeként valóban futva kell hogy megtegyen egy rövidebb távot a több száz éve történt esemény emlékezetére. Idézet Istentől – arabul Mohamed Mekkában utcai prédikátorként működött. Prédikációinak formája és tartalma ennek megfelelően alakult, vagyis beszédei lényegre törők voltak, és vallási kérdésekkel foglalkoztak. Medinába érkezvén olyan közösség várta, amely, eltérően Mekkától, nem a vérségi köteléken, hanem a közös hit alapján szerveződött. Mohamed – a közösség vezetőjeként – prédikációiban már jogi problémákra, a felmerülő konkrét esetekre adott választ, irányította a közösség életét, s egyre távolabb került a vallási kérdésektől. Mivel a próféta csalhatatlan eszköz Isten kezében, szavait, cselekedeteit követendő példának tekintették hívei. A monoteista iszlám vallás egy tőről fakad a judaizmussal és a kereszténységgel. Kisebb eltérésektől eltekintve megegyezik az ó- és újtestamentum szemléletével. A lényeges eltérést abban találjuk, hogy míg az ótestamentum Isten törvényét Izraelre, a választott népre alkalmazza, addig az újtestamentum – a hellenisztikus befolyásnak köszönhetően – Isten kegyelmét kiterjeszti a Krisztusban hívő világra. Az iszlám szerint nem Krisztus volt az utolsó próféta: őt követte Mohamed, a Sokat Dicsért. (Ádám volt az első próféta, aki az emberiséget az isteni kinyilatkoztatás alapján felvilágosította. Őt sokan követték: összesen 124 ezer [sic!] próféta [nabí], közöttük 313 küldött [raszúl], akiket Isten különleges üzenet átadásával bízott meg. A legjelentősebb próféták azok, akiknek kinyilatkoztatásai könyv alakban ránk maradtak, így például Mózes, Dávid és Jézus. A legnagyobb és utolsó próféta Mohamed, akinek kinyilatkoztatása eddig a legtökéletesebb.) Zsinórmérték Mohamed elismerte Krisztus munkáját, folytatta azt, és szintén az egész emberiség számára hozta el a kinyilatkoztatást – ezúttal romlatlan formában. A próféták általában torzítanak; így a Bibliában a próféták saját szavaikkal mondják el az isteni szózatot. Mohamed szava azonban Isten szava, idézet Istentől arab nyelven. A mozlim tehát elismeri a szent könyveket (a Bibliát), de Mohamed kinyilatkoztatását tartja a legtökéletesebbnek. Mohamed életében igen keveset írtak le beszédeiből. Gondolatait a szájhagyomány őrizte meg, mígnem arab tudósok írásba foglalták őket. A beszédeket hosszúságuk alapján rendezték el: arab szokás szerint előre kerültek a hosszabbak, hátra a rövidebbek. Így lehetséges, hogy a beszédek nem elhangzásuk sorrendjében szerepelnek: Mohamed első, mekkai beszédei, amelyek a zarándokokhoz, az utca népéhez szóltak, így természetüknél fogva rövidek, a könyvben hátra kerültek. A medinai beszédek lettek az elsők, amelyek megszerkesztéséhez és előadásához Mohamednek jóval több idő állt rendelkezésére, ezért hosszabbak. Az elkészült gyűjtemény neve Korán, ami recitálást, felolvasást jelent. A könyv szúrákból, fejezetekből áll, öszszesen 114-ből. A későbbiek során az államba szerveződött közösség ügyeinek megoldásához a Korán szolgált zsinórmértékül. Az idő múlt, az új kor új problémákat hozott, amelyek megoldásához a régi beszédek már nem adtak útmutatást. Az ilyen esetekben a próféta által követett gyakorlatot vették mintául. Ezeket a hagyományokat az úgynevezett hadíszokban rögzítették. A próféta „szent szokásai”-nak összefoglalása (szunna) a Korán mellett az iszlám nagy hitforrása. A 8. században a Korán és a szunna alapján kezdett alakot ölteni az iszlám joggyakorlata. Mohamed tanításának – s így az iszlám vallásnak – alapja az egyedüli istenbe, Allahba és az utolsó ítéletbe vetett hit. Ez utóbbi bekövetkeztekor a jóknak a paradicsom gyönyörűségei, a gonoszoknak a pokol kínjai jutnak majd osztályrészül. A mozlimok egész elmélete és gyakorlata öt pilléren nyugszik: a tan igazságának elismerésén, valamint négy vallási kötelesség teljesítésén. Az iszlámhoz tartozás előfeltétele a következő tétel elismerése: „Nincs más isten, csak az Isten, és Mohamed az ő küldötte.” Ez az első oszlop, a hitvallás (saháda). A második oszlop az ima (szalát), amelyet a hívő naponta ötször végez. (Egyes források szerint Mohamed csodálatos repülő paripán egyetlen éjszaka alatt Mekkából Jeruzsálembe utazott, onnan pedig, a mai Sziklamecsettől egyenesen fel a hetedik mennyországba, ahol Isten megszabta, hogy a mozlimok mindennap ötvenszer imádkozzanak. Mohamed ezt soknak találta – ismerve honfitársait –, és lealkudta ötre. Allah pedig irgalmában – vagy mert ő is ismerte Mohamed népét – engedett az emberek kérésének.) Az imák pontos idejét korunkban a napilapok közlik. A harmadik oszlop az alamizsnálkodás (zakát). Az adományokat a mecsetek gyűjtik össze, és szociális kiadások fedezésére fordítják. A mecsetek gyakran működtetnek orvosi rendelőt, osztanak segélyt. A negyedik oszlop a böjt (szaum), amelyre a holdévben számoló mozlimok 9. holdhónapjában, ramadán havában kerül sor. A böjt igen szigorú: egy hónapon át attól a pillanattól kezdve, hogy a fekete és a fehér cérna a hajnali fényben megkülönböztethető, estig, amikor ugyanezen cérnák egyformán feketének látszanak, a hívő nem ehet, nem ihat, nem dohányozhat, nem élhet szexuális életet, de még a nyálát sem nyelheti le. Az Arábiában uralkodó éghajlati viszonyok mellett az egy hónapig tartó böjt rendkívül nagy terhet ró az emberi szervezetre. (A böjt szokását a zsidók már Mohamed előtt gyakorolták, Mohamed tőlük vette át, és erősítette meg a hagyományt.) Az ötödik oszlop a zarándoklat (haddzs), a zarándoklat havában, vagyis az utolsó holdhónapban. Minden mozlimnak életében legalább egyszer el kell látogatnia a mekkai Kába-szentélybe. A zarándoklat ideje alatt a zarándok számos előírásnak kell hogy eleget tegyen: különleges ruhát visel, amelyen nincsen varrás, nem vágja a körmét, nem borotválkozik, nem él szexuális életet, és a fejét szabadon hagyja. A zarándok Medinában meglátogatja a próféta sírját is. A hosszú és fáradságos út azonban nemcsak vallási kielégülést hoz, hanem társadalmi megbecsülést is szerez a zarándoknak. Szent háború Tulajdonképpen egy hatodik oszlop is részét képezi az iszlámnak: ez a dzsihád, a szent háború. Kezdetben önvédelmi célokat szolgált, mivel Mohamed prédikációival sértette a mekkai társadalmi rendet (első hívei a hátrányos helyzetűek közül kerültek ki). Később politikai jelszó lett. A merev dogmatizmus a szeretet és megbocsátás gyengéd érzelmeit nem engedte szóhoz jutni. Amilyen kérlelhetetlen rend és törvény uralkodik a teremtésben, olyan meg nem alkuvó rend honol az isteni igazságszolgáltatásban. Akinek elméjét az Isten felvilágosította, az hívő, akinek ez nem jutott osztályrészéül, az kénytelen számolni a megfelelő következményekkel. A kinyilatkoztatott vallások híveivel (zsidók, keresztények és zoroaszt-riánusok) a mozlimok szerződéses viszonyba léphetnek, az előbbiek mozlim állam polgárai lehetnek, de mivel nem terheli őket azonos kötelesség, a jogaik sem lehetnek azonosak. Azokat viszont, akik az isteni bölcsességben és törvényben sehogy sem hisznek, több istent imádnak, tehát teológiai anarchiában élnek, kényszeríteni kell az isteni igazság felismerésére és elfogadására. Ennek eszköze a vallásháború. A vérségi kötelékek, rokoni kapcsolatok alapján szerveződő Arábiában Mohamed a mindezek fölött álló erkölcsre apellált. Nem számít a bőrszínbeli és a nyelvi különbség, mondotta, hiszen mindenki Isten teremtménye. Az iszlám szemében teljes értékű ember csak az lehet, aki ezt az igazságot felismerte. E felismerés viszont tudatos tevékenység eredménye – és innen származik az iszlám individualisztikus színezete. Isten ezt a tevékenységet az egyes embertől várja el, ezért a társadalmi elem háttérbe szorul. Az iszlám alkotmányjoga ennek megfelelően fejletlen maradt, s történelme során szabad teret engedett az egyéniség felülkerekedésének a közösség rovására. A világot a mindenütt jelen lévő, felfoghatatlan és elérhetetlen Isten teremtette, állítja az iszlám. Isten diktálta a világ törvényeit, amelyeket prófétái által időről időre kinyilatkoztatott. A kinyilatkoztatások isteni eredetűek, tartalmukban kételkedni nem lehet, bár az emberi ész értelmezheti őket, és eszmei tartalmukat a körülményekhez igazíthatja. Az ember az iszlám szerint kötelességek és jogok alanya. A kötelességek Istennel és emberrel, a jogok csak emberrel szemben állnak fenn. Az iszlám tanítása szerint az ember Isten szolgája, a nagy mindenséggel szemben isteni vezérlet nélkül tehetetlen, nem bír alkotó elmével. Elméje csak felismerheti a valót, amely egyedül Istenben van, és belőle sugárzik ki a világegyetembe. Az emberi, társadalmi viszonylatok elrendezésére az Isten útmutatást adott kinyilatkoztatásával, amelyet értelmezni és alkalmazni az emberi ész kötelessége. Az iszlámban ezért nem olyan jogszolgáltatást találunk, amely az emberi tapasztalat, mérlegelés és szabad akarat folyománya lenne, mint amilyen a római – és az abból fejlődött polgári – jogrendszer. Vadhajtások A kialakult birodalom a közös vallás köré szerveződött, vagyis a vallás maga alkotta meg a birodalmat; ennek köszönhetően az állam és az egyház egy. Mohamed halála a hidzsra utáni 11. évben (i. sz. 632) súlyos válságot okozott gyülekezetében, mivel utódját nem jelölte ki. Hatalmi harcok kezdődtek: a vezető személyét először választások, majd rokoni kapcsolat alapján határozták meg. A vezetők gyakran haltak erőszakos halált, mint ahogy ez történt Alival, a próféta vejével is. Az alidák (Ali követői) félreállítása lett az oka a sía (párt) keletkezésének, amely – mint a hagyomány (szunna) ortodox képviselőivel máig szemben álló párt – saját hitformákat alakított ki. A sía eredetileg a próféta családjának a kalifa posztjára, vagyis a „próféta helyettese” posztjára támasztott igényét kívánta támogatni. Az idők során mindjobban elmélyült az ortodoxok és a síiták közötti – a próféta utódlásáról vallott eltérő vélemények miatt támadt – ellentét, amelyet tovább mélyített az a körülmény, hogy egyes síita szekták a pogány korból való, nem mozlim elképzeléseket is bekebeleztek hitrendszerükbe. A szunniták küzdöttek ezek ellen, a tan meghamisításának tekintették őket. Az évszázadok során az iszlámon belül kialakult csoportok megszaporodtak. A síiták számos szektát hoztak létre, közülük némelyek ma már csak laza kapcsolatban állnak Mohamed ősiszlámjával. Az iszmailiták (ez a síiták azon ága, amely hetedik imámnak Iszmailt ismeri el) csoportját például csaknem önálló vallási mozgalomnak kell tekinteni. De ők maguk is szektákra oszlanak; a karmatok és az asszaszinok egy időben jelentősek voltak, mára eltűntek. A bohorák és a khodzsák viszont ma is jelentős szerepet játszanak; a központjuk Indiában van. Az iszlám és más eszmék keveredéséből is létrejött számos hitrendszer, de ezeket a mozlimok nem tekintik a sajátjuknak. Ilyen a drúzok, nuszairik és jezidik ősi vallása, másrészt a múlt században keletkezett bahaizmus. Ezekkel a csoportokkal ellentétben a vahabiták a próféta vallását annak ősi tisztaságában igyekeznek helyreállítani. A mozgalom alapítója a 18. században élt Mohamed ibn Abd al-Vahab, aki arra a következtetésre jutott, hogy csak egy puritán reform tisztíthatja meg az ősök hitét a számtalan torzítástól, és állíthatja helyre régi fényét. Bármelyik irányzat híve is, a mozlim számára Allah (Isten) áll mindennek a középpontjában. Ő, aki elérhetetlen, aki az ember számára felfoghatatlan, akinek akaratát az ember oly régóta próbálja kifürkészni. Minden, ami létezik, általa teremtetett, kinek nagysága messze felülmúlja az egész világegyetemét, hiszen „az egész Föld csak egy maréknyi lesz számára a feltámadás napján, és az egek ott lesznek majd öszszegöngyölve jobbján”.