Melyik párt szélsőséges?

Számos olyan kifejezés bukkan föl beszélgetéseinkben, melyek jelentése meglehetősen ködös. Az efféle kifejezésekről írta az egyik neves amerikai filozófus: ha valaki a szemünkbe vágja, hogy „you sonofabitch” – szabad fordításban: te gazember –, mindig körültekintően kell értelmeznünk a kifejezés konkrét jelentését. Ha régi iskolatársunk mondja, s közben meg is döngeti a hátunkat, elhihetjük: csak jót akar. De ha egy kétes hírű kocsmában hangzik el, az a leghelyesebb, ha minél gyorsabban távozunk. S ha a politikai életben fogalmazódik meg, első fokon enynyit jelent: „Az ön politikai felfogása eltér az enyémtől, és attól tartok, hogy szavazóim egy részét magához vonja.” A „sonofabitch” és a „szélsőséges” retorikai használatuk szempontjából hasonlítanak egymásra. Különösen igaz ez a politikai életben, ahol az egyes pártok megvádolása a szélsőséges jelzővel legtöbbször indulatos szidalmazásukkal azonos. A kérdést, hogy mikor van szó szidalmazásról és mikor tartalmas állításról, könnyű ellenőriznünk: meg kell vizsgálnunk, milyen ismérvek alapján nevezhetünk egy pártot szélsőségesnek. Hiszen ténylegesen léteznek olyan pártok, melyek a többségi fölfogástól többé vagy kevésbé eltérő nézetet képviselnek. De ez még nem elegendő ahhoz, hogy „szélsőségesnek” bélyegezzük őket. Például a nyolcadik Reichstag megválasztása után (1933. március 5-én) az Adolf Hitler által vezetett NSDAP az öszszes képviselői hely mintegy 45 százalékát szerezte meg; vele szemben a Centrumpárt mintegy 13 százalékra tett szert. Nyilvánvaló, hogy ebben a helyzetben a szélsőséges politikai irányzatot nem az a párt jelenítette meg, mely a szavazatoknak csupán 13 százalékát nyerte el, hanem az, amely majdnem 50 százalékra tett szert. Ebből következik, hogy egy politikai párt pusztán támogatottsága alapján nem számíthat szélsőségesnek. Ha belegondolunk abba, hogy az NSDAP vezetésével Németország elvesztette a második világháborút, majd a pártot betiltották, vezetőit nagyrészt kivégezték – akkor azt kell hinnünk, hogy egy politikai párt „szélsőségessége” vagy „mérsé-keltsége” összefügg azzal, hogy egy jelentős világkonfliktusban milyen mértékben képes megvédeni vélt érdekeit. De ez a gondolatmenet sem tűnik megnyugtatónak. Hiszen a Szovjetunió Kommunista Pártjának vezetésével a Szovjetunió megnyerte a második világháborút, majd elvesztette a csatát, aminek következtében az állam összeomlott és a pártot betiltották. Mégsem hallható, hogy manapság bárki is az SZKP-re mint a szélsőséges pártok mintájára hivatkozna. Vagy mondjuk ezt: a szélsőséges politikai párt felfogása azonos azzal, ami nem felel meg egy jól megformált politikai elméletnek. A jól megformált politikai elmélet az, amelynek képviselői koherensen érvelnek egy politikai felfogás elvei és következményei mellett. Ezzel nemcsak az a baj, hogy a politika gyakorlati természete miatt nehéz olyan elmélet kialakítása, mely nem utópikus, hanem az is, hogy a politikai elvek tartalma ritkán jelenik meg reálisan létező politikai pártokban. Az angol Munkáspárt például az elmúlt években erőteljesen felülbírálta hagyományosan baloldalinak nevezett felfogását. Ugyanez áll a Schröder által vezetett Német Szociáldemokrata Pártra. Az Osztrák Szociáldemokrata Párt jelenlegi kampányának több eleme is a jobboldali pártok célkitűzéseiből merített, s a Magyar Szocialista Párt egyik vezetője azt találta nyilatkozni az elmúlt hetekben, hogy a szocialisták nyitottak minden felfogásra, beleértve a „konzervatív” értékeket is. A kép tehát kusza; de mi próbáljunk világosan látni. Vannak politikai pártok, melyek eltérően értelmezik az adott ország történeti, gazdasági és politikai helyzetét. Tehát eltérő koncepciókat dolgoznak ki arra, hogyan vezethető helyesen az ország. Ámde világos, hogy minden ilyen koncepciónak határai vannak: a történeti, gazdasági és politikai valóság. Ennek alapján az a párt tűnik mérsékeltnek, nem szélsőségesnek, mely a lehető legteljesebb mértékben képes beépíteni ezeket a realitásokat egy szervesen kialakított fejlődési tervbe. Ugyanakkor minden politikai párt a társadalmi tagoltság bizonyos összefüggését reprezentálja, tehát nem a totális egészet; éppen ezért nevezik pártnak, vagyis – a szó eredeti jelentése szerint – „résznek”. Ezért a politikai párt akkor jár el helyesen, ha az ország reális helyzetét abból a szempontból reprezentálja, melyet választói képviselnek. Tegyük hozzá, hogy valamennyi politikai párt jövőorientált. Ennek legminimálisabb formája az, amikor egy párt tagjai feladatukat nem látják másban, mint egy ország erőforrásainak lehető legteljesebb kisajátításában. Ekkor is jövőorientált cselekvésről beszélhetünk, de belátható, hogy igen alacsony szinten. Ennek a viselkedésnek az ellentéte a fantasztikum: elképzelhető egy fantasztikus párt, mely hatalomra jutván olyan cselekvési programot fejt ki, melynek során – mondjuk – az ország lakosságát négy éven belül át kell telepíteni a Marsra. Nem kizárt, hogy évszázadok múlva ez a mondat nem hallatszik annyira abszurdnak, de napjainkban ellentmond a józan észnek. Mint ahogy az is, ha a politikai párt egy lezüllött gazdaságú, rossz munkaerkölcsű, szétesett viszonyok között létező társadalomnak csodaszerűen gyors meggazdagodást ígér – hiszen az ilyen ígéreteknek nincsen alapjuk. A fenti lehetőségek kizárása után tehát a következő ismérveket ajánlom egy politikai párt szélsőségességének megállapításához: 1. Működésében és célkitűzéseiben nem veszi alapul a lehető legteljesebb mértékben az ország történeti, gazdasági, társadalmi és politikai realitásait. 2. A demokratikus párt fogalmával ellentétesen totális reprezentációra törekszik. 3. Jövőképe látványosan elrugaszkodik a valóságos viszonyoktól, amit retorikájában kifejezésre is juttat. A fentiek alapján a mai Magyarországon a szó teljes értelmében szélsőséges parlamenti párt nincs. Valamenynyi mai parlamenti párt ilyen vagy olyan módon megfelel a fenti jellemzők ellentétének. Részlegesen azonban fölfedezhetők szélsőséges vonások egyes pártokban: valamennyi politikai párt használ olyan elemeket, melyek elnagyoltan bemutatva egy szélsőséges pártot jellemezhetnének. Jó példa erre a fantasztikum megjelenése: az úgynevezett „populizmus”, a valóságtól elrugaszkodó politikai ígérgetés. Egy választási kampány során minden párt részéről elhangzanak betarthatatlan ígéretek, melyeket mégsem tarthatunk a párt kizárólagos jellemzőjének. Ezért a szélsőségesség igazi kritériumának azt tekintem, ami magát a demokratikus pártfogalmat érinti; amikor a pártreprezentáció helyett egy politikai csoport totális reprezentációra tör. A monopolizálás bármilyen formája a totalitásra való törekvés alapjának tekinthető, ezért nem közömbös, hogy egy országban milyen monopóliumok alakulnak ki. S végképp nem közömbös, hogy a monopóliumok alapul szolgálhatnak-e bármely párt politikai monopóliumának kialakulásához vagy fenntartásához. A fentiek szerint a politikai pártok közül az tekinthető leginkább szélsőségesnek, mely széleskörűen visszaél a demokratikus pártfogalommal. Ez nem csak úgy hajtható végre, hogy egy párt jogi úton felszámolja a többi pártot; ennél veszedelmesebb, ha egy párt mögött olyan erők húzódnak meg, melyek politikai monopóliumra törekednek. Ennek számos formája létezik, például: a monopóliumra törekvő politikai csoport minden eszközzel – rágalmazással, alaptalan hangulatkeltéssel stb. – igyekszik lejáratni és felszámolni a valóban demokratikus pártokat. De minél erősebb a demokratikus jogállam, annál kisebb esélye van a háttércsoportoknak arra, hogy tényleges monopóliumhoz jussanak vagy sértetlenül megőrizzék korábbi monopóliumaikat. S minél gyengébb a demokrácia, annál nagyobb az efféle háttércsoportok illegális szerepe. Ezért a mai magyar demokrácia két lehetőség előtt áll: vagy képes megerősíteni a demokratikus jogviszonyokat oly mértékben, hogy a háttércsoportok visszaszoruljanak, vagy áldozatául esik ezeknek a csoportoknak. Ez utóbbi esetben a demokratikus jogrend formálisan fennmarad, tartalmilag azonban szétesik. S aligha kételkedhetünk abban, hogy ekkor hamarosan minden olyan párt „szélsőségesnek” lesz bélyegezve, mely nem hajlandó együttműködni a politikai háttércsoportokkal. A mai magyar demokratikus államrend és parlamenti pártszerkezet kedvező esetben nem fogja lehetővé tenni egyetlen politikai csoportnak sem, hogy örökölt vagy szerzett helyzetével visszaélve, a demokratikus pártfogalmat megcsúfolva totális hatalomra tegyen szert; amint azt sem, hogy a politikai életben fel-felbukkanó szélsőséges jelenségek elharapózzanak. S noha az egyes parlamenti pártok olykor kétségbe vonják parlamenti párttársaik mérsékelt jellegét, ezen retorikus fordulatok alapján a szó teljes értelmében vett szélsőséges parlamenti pártról idehaza, véleményem szerint, nem beszélhetünk.