Burgenland 226 Felsőpulyai járás

A halottak, azt hiszem, szentimentálisak. Ezért valószínűleg ide jár viszsza az öreg mester éjszakánként, vagy legalább karácsony szent éjjelén, s játszik kicsit az angyaloknak, az örökkévalóságnak, no és persze magának, hogy legyen min mosolyogni kicsit a nehéz, fagyos sötétségben.Játszik kicsit a szülőházban, azon az öreg orgonán, amelyen már hatévesen játszott, s amelynek rendbetételére 100 guldent adományozott 1840 telén, amikor hazalátogatott. Levelet is írt barátnőjének arról a látogatásról, így szól a beszámoló: „Az elmúlt szerdán, mikor Sopronban koncertet adtam a szegények javára, zarándoklatot tettem szülőfalumba, Doborjánba. Az úton felismertem az összes falut, útkereszteződést, tornyot s még néhány házat is. Két mérfölddel Doborján előtt parasztok jöttek elém, gyönyörűen felöltözve, s elkísértek egészen a bíró házáig. Addigra összegyűlt az egész lakosság, úgy ezer ember. Ahogy végigmentem az úton, az összes gyermek térdre borult előttem, szörnyű fáradságomba került, hogy talpra állítsam őket. Néhány paraszt megcsókolta a kezemet. A falu papja elvezetett régi házunkhoz, amely olyan állapotban volt, mint amikor elhagytam. A parasztoknak odakünt bort adattam, és megkértem a zenészeket, hogy játsszanak valcert odakünt. Igazi bál kerekedett ott a havon. A parasztok elém vezették legszebb leányaikat, s megkértek, hogy táncoljak velük.” Két szent, Liszt Ferenc és az ő népe bálozott 1840 telén ebben a faluban. S ritka pillanat a bálé. Különösen nekünk. Nekünk csak az bizonyosság, hogy „az égben minden este bál van”. Nem árt hát, ha számon tartjuk szomorú, édesbús, különös báljainkat. A Nádasdy-kastély gazdái A határhoz nagyon közel bújik a békességbe Deutschkreutz, vagyis Sopronkeresztúr. S a falun is túl, ahol madárdalból építi palotáját Csönd úr, ott áll a Nádasdy-kastély. A Nádasdy-kastély ősét még a Kanizsaiak építtették, a mostani 1676 óta az Esterházyak tulajdona. Ilyen mifelénk a történelem. Mindenesetre nem árt összeszedni magunkat, ha ezt az egészet el akarjuk magyarázni egy idegennek. Szóval, Nádasdy Ferenc idején kapta mai alakját a kastély, aztán jött a Wesselényi-féle összeesküvés, Ná-dasdy Ferenc feje a porba hullt, s még alig száradt föl a vére, amikor megérkeztek a császárhű Esterházyak, szépen kitakarítottak, főztek egy jót, megvendégelték a Nádasdyt kivégeztető I. Lipótot, aki a soproni országgyűlésbe menet megpihentette itt fáradt tagjait, és evett némi gyönge fürjet – aztán elment a császár is, és maradtak az Esterházyak néhány évszázadra. A második világháborút követően az oroszok „kezelésébe” került a kastély. A kezelés abból állt, hogy befalazták a kerengő oszlopközeit, és két oszlop között kialakítottak egy praktikus kis lakást, amolyan igazi oroszosat... Szorosan hozzátartozott még az eklektikus orosz stílushoz a kápolna tönkretétele, az oltár összetörése, s mindennek bekenése kosszal, mocsokkal, ürülékkel. Mikor végeztek a fiúk az igényeik szerinti átalakítással, 1955. május 15-én aláírták az osztrák államszerződést, és az oroszoknak menniük kellett. Boldog Ausztria! A kastély 1966 óta Anton Lehmden festőművész tulajdonában van, aki konok megszállottsággal állítja helyre az épület eredeti formáját. Elkelne néhány ilyen ember idehaza is. Meg elkelt volna egy államszerződés is, még 1955-ben. Dene legyünk telhetetlenek! A Nádasdy- és Esterházy-címer akkor is a miénk – ahogy a történelem is, s azt már nem veheti el tőlünk senki sem, csak a korszellem. Miután a rendek 1620 augusztusában Bethlen Gábort Magyarország királyává választották, ismét napirendre került – ki tudja, hányadszor! – a magyar szabadság ügye. S ennek a szabadságért vívott sokadik háborúnak egyik csatája itt zajlott Lakompak mellett, az Esterházyak kastélyánál. Bethlen Gábor Lakompaknál ostromgyűrűbe szorította Esterházy Miklóst, így próbálván rávenni, hogy a császár hűségéről álljon át a magyar szabadság oldalára. Esterházy Miklós azonban hű maradt elveihez – micsoda ritkaság! –, és visszaverte a kurucok legádázabb támadásait is. Hiába volt azonban a hősies védekezés, végveszélybe kerültek az ostromlottak, s Tarródi Mátyás, Bethlen vitéz, hős generálisa a végső leszámolásra készülődött. Megfogadta Tarródi uram, hogy Esterházyt a várárokba fogja süly-lyeszteni lovával és császárhűségével egyetemben. Nem úgy lett. Fordítva lett. Az utolsó pillanatban megérkezett Dampierre császári generális 600 jó lovas katonával, Esterházy Miklós pedig kirontott az ostromlott várból, s együttes erővel legyőzték a kuruc sereget. Ezer kurucot rejt itt a föld. Ezer nehéz szavú, bús magyar ember halt meg itt is egy illúzióért, amelyet úgy hívnak: szabadság. Belőlük nőttek ki ezek a fák, fejfa helyett hirdetve évezredes, örök küzdelmünket a sorssal – és saját magunkkal. Tarródi Mátyás pedig a várárokban végezte – élve temették oda, lovával együtt. Síremléke Lakompak közepén áll, felirata ezt hirdeti: „Itt nyugszik a bátor vezér, aki a lakompaki csatában esett el, mint Bethlen fejedelem előharcosa, név szerint Tarródi Mátyás. Eközben Esterházy Miklós az ostromtól felszabadult, és Dampierre támogatásával győzött.” Amúgy pedig majdnem mindegy, mit írnak az ember sírkövére. Fő, hogy írjanak valamit, s legyen utókor, amelyet még érdekel, amely számon tartja, és elolvassa. Amiről a kövek mesélnek Volt egyszer egy Erchinger család. Nem tudunk róluk semmit, csak anynyit, hogy felépítették Lánzsér várát. 1173-at írtak akkor, s ahogy leperegtek az évszázadok, úgy váltották egymást a birtokosok. Volt itt úr IV. Béla, Garai Miklós, egy rakás Fraknói gróf, egy másik rakás osztrák herceg, utána természetesen Mátyás király, mert hosszabb-rövidebb ideig minden az övé volt. Aztán jöttek az Esterházyak, Rákóczi fejedelmünk szabadságharca idején gyorsan megszállta ismét az osztrák katonaság, akkor felrobbant a lőportorony – s azóta várják e romok a vándort, hogy simogassa meg néma áhítatával és csodálatával a megmaradt falakat. Ezek a kövek majd ezer esztendő történetét őrzik, s mesélik egymásnak leginkább, vagy néha, jókedvükben az ide látogató garabonciásnak. Ezer esztendő története, s nemcsak az, ami a kalendáriumokból kiolvasható... Hiszen a kalendáriumok csak a tényeket rögzítik – az élet pedig azok mögött rejtőzködik; szemérmesen, halkan, s pirulva olykor, mert az életbe bele kell pirulni néha, hacsak nem lettünk szerzetesek. Sülő húsok illata és nagy mulatságok – az az élet! Meg a várkisasszo-nyok bűnös szerelmei, a várurak bűnös szerelmei, és csaták, véresek, komolyak, Istenért, hazáért, szabadságért vívottak, meg apró kis csetepaték, amelyek mögött nincsen más, mint önérdek, vagyon vagy csak egy rossz szó, és a nyomában járó halálos sértettség. Duhaj, részeg katonák, a cselédek hada, ellenség elől a falak közé menekülő riadt parasztok. És mutatványosok, csodadoktorok, fenséges hercegek és semmire se való hercegek, rossz lovat elsózni igyekvő cigányok és az istállóba zárt pompás mének – az az élet. A toronyból égre meredő tudós doktor, a csillagász, aki a bolygókban Isten birodalmát kutatja, s talán nem is tudja – az az élet. És az ugyanabból a toronyból bámészkodó, várudvart kémlelő legszebbik kisasszony, ő még az élet, s a nagy bajuszú, nyalka őrmester, aki felnéz oda, s a tekintetek találkoznak. Hol van mindez megírva a krónikákban? Ezekről csak a kövek mesélnek. És barátaik, az alkonyatba beleszerelmesedő, elvénült, titkokat sóhajtozó fák. Nagyfalvával szemben, már magyar oldalon, Szentgotthárd fekszik. Nagy csata zajlott itt, s azt a csatát követte az egyik legnagyobb gyalázat, amely mivelünk megesett. 1664 nyarán, miután Köprüli Ahmed nagyvezír átkelt a Dráván, és bevette Új-Zrínyi-várat, észak felé fordult, és augusztus 1-jén a szentgotthárdi síkon találkozott a Montecuccoli vezette egyesült keresztény sereggel. Szörnyű öldöklésben győzedelmeskedtek akkor a keresztények, sok osztrák, francia, német és persze magyar katona adta életét, hogy hazáját és hitét megvédje az Oszmán Birodalomtól. Őnekik állít örök emléket a csata helyén emelt hatalmas kereszt – s az az aprócska is, amely a falu szélén szerénykedik, mégis kedvesebb a mi szívünknek. Ezt a kicsit, ezt a szerényet, ezt a kedveset még 1840-ben állíttatta Kuzmits Dániel szentgotthárdi perjel. Ráíratta, hogy „itt nyugvók porai ama győztlen fiaknak, kik eme környéket vérökkel megnemesítették. A hit, fejedelem s honért harcolván az durva törökkel. Az hont jármától megszabadították”. Ráíratta, majd hazament, és jó lélekkel feküdt le, abban a hitben, hogy tett valamit. Minden oka megvolt a jó érzésre. Ha mindenki csak ennyit tenne, nem állnánk ilyen rosszul múltismeretből, múltszeretetből. S tisztelet még Josef Rösch mesternek is, aki Nagyfalva Szent Józsefnek szentelt plébániatemplomában megfestette a szentgotthárdi csatát, s nem felejtette le róla a címeres zászlónkat tartó magyar vitézt. A teljesség kedvéért tegyük még hozzá: tíz nappal a fényes győzelem után I. Lipót megkötötte a szégyenletes vasvári békét – hiába hullott hát megint a magyar vér. Haragszik a király Eredetileg nem is vár épült a hegytetőn, Németújvár felett. Jámbor bencés szerzetesek azt gondolták, kolostort húznak a magasba, hogy közelebb legyenek az Úrhoz – és azt is gondolták, így marad majd minden, az idők végezetéig. Nem szoktak úgy maradni a dolgok... Meg aztán, csöndes zsolozsmára se nagyon való az olyan magaslat, amely kiválóan alkalmas védelmi célokra. Előbb a háborúk, aztán jöhet az Isten – ilyen sorrendet állított fel magának a teremtés koronája. Jött hát III. Béla, elvette a kolostort a szerzetesektől, s mindjárt várat is építtetett a helyére. Éppen jókor, mert ahogy állt az erősség, jöttek is mindjárt a tatárok. A tatárjárás után a stájer Németújvári grófok birtoka lett a vár. Harcias, féktelen család volt a Németújváriaké, végül Károly Róbert unta meg állandó csatározásaikat és rablásaikat, és erős haddal véget vetett a grófok uralmának. Ezután két évszázadig jöttek-mentek itt a magyar urak, végül II. Lajos 1524-ben Batthyány Ferencnek adományozta Németújvárt, s azóta is e család tulajdonában van a vár. Első nagy hírű tulajdonosa e családból Batthyány Boldizsár, akinek idejében kezdte meg működését Manlius nyomdája. Három évig dolgoztak a gépek, ezalatt nyolc magyar nyelvű könyvet nyomtattak a tudomány és a Batthyányiak nagyobb dicsőségére. A magyar szabadságharcokat is végignézte Németújvár büszke vára – s mindig más oldalról. Bocskai felkelésének idején a császáriak pártján álltak a grófok, később azonban Bethlen Gábor, majd Thököly Imre kurucait támogatták, Rákóczi idejében aztán megint csak labanc lobogót lengetett a szél Németújvár bástyáin. Ma már nem lengenek harci zászlók errefelé. A szabadságküzdelmeknek vége, a bölcs és derék Batthyányiak polgári foglalkozás után néztek, a család lakja ma is a németújvári Batthyány-kastélyt, s nincs kint a kapucsengőn a grófi cím. Jól is van ez így. S ha tenni kéne valamit hirtelen Magyarorszá-gért, valami nagyot, a Batthyányiak biztosan nem késlekednének. Csöndben merednek kupáikba az utolsó johannita lovagok odafent a lékai várban. Szolgálni akarták az Urat, de megtiltották nekik. S odakint, a falak alatt maga a király, és a király most az életükért jött. Az öregtorony alatt, a kultuszteremben a halálra szántak megtartják az utolsó titkos összejövetelt. Felnéznek még egyszer a mennyezet kör alakú nyílására, ahonnét annyiszor nézett vissza rájuk a szent csillagkép, amelyben az Urat tisztelték ők, a halk, titokzatos johanniták. Nézik a nyílást, arcukra esik a misztikus fény – de most a halál vigyorog abban. Szembenéznek vele, a nagyúrral, aki fekete köpönyegében várja őket, majd beülnek a nagy lovagterembe, és megfogják egymás kezét. Jó így, együtt, egymás kezét fogva elmormolni az utolsó, a legutolsó imát. Igen... A falak alatt készülődik a leghatalmasabb lovag, Károly Róbert magyar király. A király haragszik. Messzi, Visegrádon három uralkodó, ő, valamint Cseh- és Lengyelország királya kongresszust tartottak, amelyen megállapodtak, hogy Bécset kikerülve új útvonalat állítanak fel kereskedőiknek. E határozat miatt az osztrák hercegek a Németújvári grófokkal szövetségben megtámadták a magyar királyt. Léka a Németújvári grófok tulajdona. Most lakolnia kell, lakolni fog – és a lovagteremben lemészárolják a johannitákat. Nem is védekeztek. Egymás kezét fogva, szótlanul mentek a halálba – mégiscsak legyen méltósága egy lovagnak, egy johan-nitának, aki annyira közel van Istenhez, Isten és az ég titkaihoz – annyira közel van a túlvilághoz. Innen, a lovagteremből járultak egyenesen az Úr színe elé. Aztán Ká-roly Róbert is felkerült oda, és elszámolt tetteivel, elszámolt a lemészárolt johannitákkal. Léka vára pedig a Kanizsaiaké lett, és az utolsó Kanizsai lány, Orsolya férjhez ment Nádasdy Tamáshoz, így a birtok a Nádasdyak tulajdonába került, akik sokat tettek a vár és a környék felvirágoztatásáért. Nádasdy Ferenc, Nádasdy Tamás humanista főúr és országbíró unokája alapította Lékán a Szent Miklósról nevezett Ágoston-rendi plébániatemplomot. A kereszthajóban lévő Mária-oltár előtt leborul a garabonciás. Mária itt mint Regina Hungariae, a Magyarok Nagyasszonya áll előttünk, fején Szent István koronája, testét Szent István koronázási palástja fedi. Magyarok Nagyasszonya, könyörögj érettünk! A templom alatt van a Nádasdy-család kriptája. Öltöztesse díszbe a lelkét, aki a halálhoz készül látogatóba! Mert a súlyos csöndet és a még súlyosabb emlékeket csak felkészült lélekkel lehet elviselni – s illik is az ünnepélyesség a végső nyughelyen lévők között. Akiket már táncba hívott a halál. A kripta közepén nyugszik a fej- és jószágvesztésre ítélt Nádasdy Ferenc és felesége, Esterházy Julianna. Körülöttük van a harmadik Nádasdy Ferenc, Nádasdy Lipót és feleségük szarkofágja, de itt van Nádasdy Tamás és Kanizsai Orsolya végső nyughelye is, a falban pedig csöndes Ágoston-rendi szerzetesek alusznak. Itt nyugszik egy darab dicsőséges és szomorú és elárvult magyar történelem – és olyan furcsán, olyan kajánul vigyorog a halál... Nyugodjatok békében! Ne kiabáljuk el, de talán végre megbocsátják nekünk vétkeinket. Nekünk, mindanynyiunknak. (A televíziós sorozat hetedik részét ma 16.30-kor sugározza az MTV 1.)