Következő mérkőzések
Németország
21:002024. június 14.
Skócia
Magyarország
15:002024. június 15.
Svájc

Erdély 226 Brassó megye, szászok földje

1999. 11. 19. 23:00
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Fundatán van a semmi. Beszédes, szép, nyugodt semmi, amely sok mesét dörmög a vándornak, a vándornak, aki tud valamit a múltról, a nehéz, a keserű, a szép örökségről. Fundatán van két világ határa. A Bucsecs méltóságos, öreg és bölcs hegye mögött a Tömösi-hágó, a másik irányban, az áthatolhatatlan, vad Fogarasi-havasokon egy út vezet át, a Vöröstoronyi-szoros. A hágón és a szoroson innen a szorgalmas szászok földje, és Erdély és Róma hite és Európa véráztatta, sokat szenvedő végvidéke. A hágón s a szoroson túl Havasalföld, vészjósló ikonok, komor Bizánc – kelet és a megrekedt idő.Imára szólít Fundatán a semmi. Imára, mely őértük s érettünk is szól. Megérdemeljük, Istenem. Fordult farkas üvölt fent a Fogarasi-havasokban. Felhorkannak a lovak, a tehenek véres tejet adnak, egymásba marnak, harapnak a szelíd bárányok. Fokhagymát akaszt szemöldökfára a jobbágy, asszonya feszületet szorít ziháló kebelére. – Most segíts, Jézusom! Vad tivornyák Drakula gróf jár az erdőn. Átkot ordítanak kínjukban a brassói kereskedők – negyvenet húzatott karóba közülük a gróf, Vlad Tepes, akit Hunyadi János vett magához gyerekként, és felnevelt, és Havasalföld rettenetes vajdája katolizált, a magyar Szent Koronát szolgálta – és rákapott valahogy a vérre. Huszonháromezer török fejet gyűjtött össze pincéjében, s elbeszélget minddel, és mosolyog is hozzá. – Most segíts, Jézusom! Látták többen is, ahogy levetette magát a törcsvári kastély legmagasabb bástyájáról, de nem ért földet soha, fekete madárként repült tovább a fekete éjszakában. Fekete lovon űzi démonait az erdőn, s átjárása van a pokol szörnyű kapuján. Vér kell neki, szűzlányoké, habzsolja azt, s nem fog rajta halál. – Most segíts, Jézusom! Elkerüli Törcsvárt, kinek kedves a nyomorult élet, mert innen indul a véres gróf, és belevágtat évszázadokba, át Erdélyen, át a világon, s meg sem áll, csak Bram Stoker dolgozóasztalán, hogy ott új életet nyerve beköltözzön a poros és racionális XIX. század mesére, borzongásra éhes leányszobáiba. Amúgy nem sok köze van Törcsvárhoz Vlad Tepesnek, szegénynek. Szent László királyunk telepítette ide határőrnek a székelyeket, ők építették a várat. Sándor István lett a várúr, előbb ő, majd özvegye, Erzsébet védte a kunok ellen. Amikor II. Endre kiűzte a német lovagokat a Barcaságból, lerombolták a várat, de mert közel ide a határ, közel a vad Havasalföld, hamarosan újjáépítették. Brassói szász polgárok építették újjá Nagy Lajos király engedélyével. Aztán teltek az évszázadok, Báthoriak, Bethlenek, Rákócziak, Thökölyek vívták, adták-vették a várat, majd odalettek a hősies, véres esztendők. IV. Károly király feleségének, Zita királynénak adományozta, aki nyári pihenőjét töltötte a történelmi falak között. 1918-ban végül Romániához csatolták, és pihenni járt ide Mária román királyné is, aki – romantikus lélek lévén – mindenféle cirádás bástyákat, titkos ajtókat és lépcsőket építtetett a vén várhoz. S hogy honnan a Drakula-legenda? Mátyás királyunk, miután, engedve a szász polgárok követelésének, fogságba vetette Vlad Tepest, néhány napra ide, a vár pincéjébe záratta a szadista hajlamú, de magyarbarát grófot. Abból a néhány napos rabságból lett a legenda, abból a néhány napos fogságból él most az egész környék. Fogaras várának nincsen vérszívó Drakulája. Fogaras várának „csak” történelme van. Erdély majd minden fejedelme meg aztán Havasalföld vajdái is sűrűn megfordultak itt, vad tivornyákba ölték bánatukat, örömüket, néztek magányosan az ónkupák fenekére vagy ki az ablakon, haza sorsán aggódva. Álmatlan éjszakáik sóhajait visszhangozzák a falak, a termek, a lépcsők, s hajdanvolt szép, de véres, de nehéz magyar dicsőség emléke száll a hűvös félhomályban. Mondják, gyenge kezű fejedelem volt Apafi Mihály, az első. Milyen könnyű azt mondani 300 esztendő távolából, hogy „gyenge kezű”. Álljon már elő valaki, aki ki meri jelenteni, erősebb kezű lett volna akkor, egy olyan élet és sors szorítása után! Apafi II. Rákóczi György lengyelországi hadjárata után tatár rabságra jut, négy éven át eszi a tatárok nem túl édes rabkenyerét. S mikor kiszabadul, a török porta, saját vazallusaként, fejedelemmé választatja. Háromszor is részt vett a török Ausztria elleni hadjárataiban, miközben folyamatosan alkudozott a Habsburggal. Ha valaki, hát Apafi aztán tudta, mit jelent, ha „két pogány közt, egy hazáért” ömlik a magyar vér. Még Thököly Imrét is támogatta szegény, aztán I. Lipót elfoglalta Erdélyt, s ő – mit tehetett volna? – elismerte a véres kezű Lipót fennhatóságát. Csoda-e, ha mindezek után búskomorságba esett, s mint mondják, felesége, Bornemissza Anna, valamint kancellárja, Teleki Mihály intézte helyette az ügyeket. Aztán meghalt. 1690. április 15-én, itt, a fogarasi vár fejedelmi lakosztályában. Nézte a falat, s tudta, semmi az, amit hátrahagy, talán tudta, dicsőség nélkül fog fennmaradni a neve, ha fennmarad egyáltalán. „Halálfiai” De sok nagy név hordozóját látta még a nagyterem, amelyet ország házának hívtak, mivel súlyos tanácskozásba merültek itt gyakran a jó urak. Ide menekült Mihály vajda, kinek elveszejtésére imigyen adta ki parancsát Basta császári generális: „Az oláhot meg kell ölnünk (...) mert minden módon reánk szándékozott, hogy elveszessen, és az országot magának foglalja.” Ide menekült, amikor Miriszlónál megverték őt az erdélyi és császári egyesült seregek, ide menekült, és kétségbeesésé-ben felajánlotta Bastának mindenét, anyját, feleségét, Petrasku fiát, Florika leányát, és minden kincsét is egyúttal, csak „hagyják meg őt a király szolgálatában”. Nem hagyták meg. Megölették. Vallon zsoldosokkal, akik saját szablyájával vágták le a fejét. Még mondja valaki, hogy csupa vidámság volt hajdan fejedelemnek, vajdának, királynak lenni! Bár, tegyük mindjárt hozzá, Vitéz Mihály havasalföldi „oláh vajda” kicsit azért megérdemelte a sorsát. Végül aztán Fogaras dicső vára is bevégezte sorsát. Utoljára Mária Terézia zálogosította el a szász universitasnak, majd vége lett a koronás főknek, 1950-ben Fogaras vármegyét egyesítették Brassó megyével, s a vár négy évtizednyi romlás után ma múzeumként várja a múltba szerelmes garabonciásokat. Csakúgy, mint a régi gimnázium. Mert hát régi gimnázium sem lenne, ha nem lett volna Mikszáth Kálmán. A derék palóc, a messzi Nógrád ízes szavú anekdotázója előbb Illyefalva, majd Fogaras mandátumával lett országgyűlési képviselő, s ebbéli minőségében lobbizta ki Fogarasnak a gimnáziumot. A gimnázium felépült – ne gondolja senki, hogy akár régen, akár most csak vitatkozni járnak a képviselők az ország házába, meg aztán jól van az úgy, ha vitatkoznak, az a dolguk, s jobb a vita,szebb a vita, mint a diktatúra fagyos csöndje... Felépült a gimnázium, s egy napon belépett kapuján a poeta doctus. Magyar–latin szakos tanárként érkezett, bocsánat, tanár úrként, mert abban az időben kijárt az úr megszólítás a legszentebb hivatásnak. Hűvös volt a tanár úr, komoly és szomorú szemű. Javította a dolgozatokat, elnézte esténként a Fogarasi-havasokat – s hazavágyott. Mert bár rühellte, tudta, nem kerülheti el a prófétaságot. Drága, drága Babitsunk! Mennyire sokáig úgy volt, hogy mi mindannyian, mi leszünk a „halálfiai”. De látod: kutatja még lábad nyomát Fogarason néhány garabonciás – hát van miért megbocsátanod. Ha te megbocsátasz, talán közben jár sokat szenvedett nemzetedért irgalmatos Szent Balázs. „Teste e kő alatt gróf Bethlen Katának, lelke szent kezébe vagyon Jézusának.” Nem mindig e helyütt imádkozott istenéhez Fogaras nyakas, szabadságban hívő református gyülekezete. A főtéren állt hajdan templomuk, amit még Apafi Mihály és Bornemissza Anna építtetett 1665-ben. A várba szorult osztrák katolikus generális leromboltatta a templomot, s a Habsburgok soha többé nem adtak engedélyt, hogy református Isten háza álljon a város főterén. Így aztán gróf Teleki József, Alsófehér vármegye főispánja és felesége, gróf Bethlen Kata itt, az akkori város szélén építtette fel ezt a templomot 1712 és 1715 között. Negyven esztendeig használták a hívek, ám az időjárás annyira tönkretette a zsindelyes tetőt, hogy félő volt, reájuk szakad egy napon minden, így aztán bezárták az Isten házát, és szétszéledtek ismét a hívek. Árván maradt akkorra már Bethlen Kata, jó férje elment örökre, s hazatért Fogarasra a beteg asszony. Kijárt a kertbe, az öreg fák alá, s szomorú szívvel nézte, hogyan pusztul a kedves templom. S egy napon úgy határozott, rendbe téteti, felépítteti még egyszer a gyülekezet templomát. Még egyszer, utoljára, hiszen érezte, közel van az utolsó óra. Csak azért imádkozott most már Árva Bethlen Kata, hogy megérje templomának felszentelését. S meghallgatta az imát az Úr. 1759-ben udvari papja, jó Bod Péter uram fölszentelte a rendbe hozott falakat, s akkor, a hálaadó ima alatt Árva Bethlen Kata visszaadta nemes lelkét a Teremtőnek. S magához vette őt mindjárt az Úr, s megengedte neki, hogy csöndes nyári délutánokon elüldögéljen megint a kertben, amikor nem láthatja más, csak néhány gyönge madár, s néhány gyönge garabonciás. Egy kívánsága volt még Árva Bethlen Katának: itt helyezzék testét örök nyugalomra. Kívánságát teljesítették. „Teste e kő alatt gróf Bethlen Katának, lelke szent kezébe vagyon Jézusának.” S őrzik még a templomban esküvői ruháját a drága asszonynak, két esztendőn át hímezte a selymet saját kezével, hogy méltó legyen az a nagy és szent fogadalomra. Mások is nyugszanak még itt, a csöndes kertben. Istenem, ki tudja, tartozik-e még élő ezekhez a sírokhoz, van-e még rokon, bárhol is a nagyvilágban. Vagy már csak a garabonciás köszönti régi ismerősként a nyugvó holtakat, s azok mind, mind visszaköszönnek őneki. Míg akad garabonciás, addig van reményük a holtaknak, s míg van reményük a holtaknak, addig bizakodhatnak az élők. Ha már soha többé nem akad egy szál virág ezekre a sírokra, akkor odalesz az erő, akkor odalesz a megmaradás. Akkor új hitek jönnek végleg, s ami itt volt, bevégeztetett... Gyülekezet nélkül Majdnem Szászkézdnél kezdődik a szászok földje – s ha ott kezdődik, illő, hogy tekintélyes erődtemplom hirdesse az Árpád-házi magyar királyok által letelepített szászok szorgalmát, erejét, elvitathatatlan, sok évszázados itteni múltját. Hirdeti is. Csak hát, gyülekezet nélkül hamar szétdűl a templom, szétdűl a hit, s nem marad más, mint a fizetett idegenvezető, de ő is csak jó esetben. Márpedig Szászkézd evangélikus gyülekezete is széjjelszéledt. Az a sors várhat így erre a csodálatos templomra, mint Kőhalom várára, kicsit lejjebb, a Brassó felé, Barcaság felé vezető úton. Sokszor dúlták fel Kőhalom várát az évszázadok alatt. Az első dúlás, amelyről okmány is fennmaradt, Ká-roly Róbert királyunk nevéhez fűződik. Történt ugyanis, hogy Henning szász gróf fellázadt a király ellen, s a királyok nemcsak hogy nem szeretik, de nehezen is tűrik az ilyesmit. Elindult hát Károly Róbert, s rövid ostromban bevette Kőhalom várát, a harcban Henning is elesett. Aztán 1421-ben a törökök érkeztek a falak alá, s ha már megérkeztek, el is pusztítottak mindent. Ugyanezt tették jó kétszáz esztendővel később is, akkor Ali pasa vezetésével, s akkor járt itt Evlija Cselebi, a nagy utazó, aki így ír Kőhalomról: „Ez is az erdélyi királyok alá tartozó szász–magyar vár. (...) E vár a hódítás markolatába szépen belefoglaltatott, s az egész sereg a vár alatt sátorokban megállapodott, és a vár megtekintésére mentek. E vár ugyanis igen erős és tisztelt lévén, Erdély részeinek kulcsa (...) kellemes, gazdag és szép vár. (...) A város körül sorompós, igen meredek s erős, várszerű bástyafal van, egyszeres fallal, három kapuval, nyolc bástyával s egészen megtelt hosszú árokkal.” Elmondott Cselebi mester mindent, amit hozzátehetnénk, csak szószaporítás lenne. Talán tegyük még hozzá, hogy 1704-ben II. Rákóczi Ferenc kurucai vonultak a falak alá, de ostromra nem került sor, a labancok egyetlen puskalövés nélkül eltakarodtak. Utána pedig nem volt kit megostromolni, nem volt kit megvédeni, és pusztulásnak indultak a patinás falak. Talán Cselebi mester elvetődik egyszer ide újra, s majd hírt ad az enyészetről is. Meglátjuk... Addig is: nézzük a kövér csöndet! 1270-ben építették fel ezt a templomot. Talán nincs hely a világon, ahol ne tartanák becsben, ne vigyáznának rá, és ne mutogatnák könnyes szemekkel mindenkinek – nincs hely a világon, csak itt, Homoródon. Az ősi templom kápolnájában hétszáz esztendős freskók vannak – lassan megeszi őket az idő. Körben a falak mellett piszok, emberi ürülék – és nagyon nagy, nagyon beszédes csönd. Evangélikus, derék szászok lakták Homoródot sokáig, s vigyázták templomukat, vigyázták falujukat, vigyázták a gyökereket, a hagyományt, a múltat, ami nélkül nincsen semmi sem. Ők építették a templom mellé a hajdani szász kaszinót, ahol kimulatták, kibeszélgették magukat a szörnyű munkába fáradt, inas kezű, kemény arcú férfiak. S építettek szép lakot tiszteletesüknek, s volt bálterem, ahol egymásba szerettek ünnepen, s nemzettek gyereket, s nem tudták még, hogy hiába. Ez volt a szász iskola, ezt is két kezükkel építették, mert tudták, iskola nélkül nincsen jövő, nincsen élet, nincsen megmaradás. S nem tudták, hogy lesz idő, amikor iskola is hiába van. Mert iskola ez most is, s nem is lenne semmi baj – ha nem lenne nagyon nagy baj. Tizennégy szász él még a faluban, és kétszáz román, négyszáz magyar meg ezernégyszáz regáti cigány... Johann Thome az egyik itt maradt szász, egyike a tizennégynek. Öreg, törődött ember Johann Thome, hogy áldja meg az Isten szegényt! Megmutatott nekünk mindent, és sírt, nagyon. – Látják, Európa elment. Ezt mondta Johann Thome, és reszketett a keze, ahogy megszorította a miénket. Mit tehet még tizennégy öreg szász, Uram? Hogyan lehet elviselni, hogy a mindenségnek, amelyet maguknak a két kezükkel építettek, vége van – egyszer s mindenkorra, visszavonhatatlanul vége?! Tizennégy öreg szásznak van még egy álma. Álomból ugyanis egyetlenegy szokott maradni az út végére. Tizennégy öreg szász utolsó álma, hogy ne dűljön szét a hétszáz éves templom. Ki tudná valóra váltani tizennégy öreg szász álmát, Uram? (A televíziós sorozat kilencedik részét ma 16.30-kor sugározza az MTV 1.)

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.