Szentendreiek ismét együtt

Szentendre a festők városa. Közös élményük maga a hely, ahol az 1930 körüli évektől piktúránk vérkeringésébe friss vért hozó irányok bontakoztak ki. A zalaegerszegi Városi Hangverseny- és Kiállítóterem, a hajdani zsinagóga falain egy hónapon át a Magyar Nemzeti Galéria képei idézik e „nyugalmas”, elmélkedő légkörű helyet. Az 1926-ban életre hívott művésztelep alapítói kiképzésüket Réti István iskolájában nyerték, Nagybánya örökét kívánták folytatni, céljukat a nemzeti magyar művészet és piktúra művelésében jelölték meg. Festési módjuk modern, palettájuk világos, víziójuk színekből támad és színekben él. A szépet a természetben keresik, sejtelmes szimbolizmust éreznek ki belőle.Ők nyolcan a Szentendrei Festők Társaságának úttörői: Bánovszky Miklós, Bánáti Sverák József, Paizs Goebel Jenő, Heintz Henrik, Jeges Ernő, Ónodi Béla, Pándy Lajos, Rozgonyi László, életüket tették Szentendrére. E nevek talán nem csengenek oly ismerősen, mint a köztudatban élő „szentendreieké”, például Ámos Imréé, Czóbel Béláé, Ilovasi Varga Istváné vagy Korniss Dezsőé, Vajda Lajosé. Pedig kiteljesedett, kerek életművet hagytak hátra.A hazug értékítélet évtizedekig marginálisan kezelte működésüket, munkájuk komolyságát, s a neoklasszicizmust, a stílust, melynek hazai képviselői a vallásos érzületű, úgynevezett római iskolások. A kolónián lakók művészete elsősorban ebbe az irányba kanyarodott, illetve Ónodi Béla piktúrájában egy tradicionálisabb természetelvűség felé, míg Paizs Goebel Jenő „teljesen külön szellemű, éber szemmel csodálatos álmokat és meséket szövő, magányos lélek”. E Duna szegélyezte halmok csábították később a közösségbe Barcsay Jenőt, Kántor Andort, majd Miháltz Pált és Kmetty Jánost. Tehetségük erejével a konstruktív törekvéseket szilárdították. Elsősorban a nagybányai hagyományokat és a francia iskola jegyeit, a szemléletét ötvöző festészet Perlrott Csaba Vilmosé, Gráber Margité, Modok Máriáé.E telivér művészi munkába az évtizedek folyamán számon tartott, jeles alkotók kapcsolódtak, akár a telepen kívüli vendégként is. Az 1970-es évek közepétől az új kolónián találjuk például Kondor Bélát, Bartl Józsefet, Klimó Károlyt. Az említett nevek is jelzik, hogy nem kristályosodott ki Nagybányához hasonló tiszta képletű, egységes szemléletű művészeti műhely. Különféle irányok képviselői egymás mellett, gyakran egymásra nem is hatva dolgoztak, kialakítva egy semmihez sem hasonlítható couleur locale-t. Így történhetett, hogy „a művészet ezen zárkózott szigetén minden művész egy-egy sziget”.A zsinagógában többet látni múló képkiállításnál. A műveken át föltárul előttünk 20. századi festészetünk egyik nagyszerű fejezete.