Nemzeti nélkül nem újulhat meg a szakma

Nem szerepet játszik, hanem saját magát adja. Sokoldalú, igazi karakterszínész: Hábetler Jani alakjától a Hetvenkedő katonán át az Othello címszerepéig mindent meg tud jeleníteni. Mégis inkább a hétköznapi embert, olykor tragikus jellemet megformáló szerepei az emlékezetesek. Feledhetetlen volt vele a Roncsfilm, a Csók, anyu!, a Woyzeck. A Jászai Mari-díjas érdemes művész olyan színházi világot szeretne, amelyben valóban a szakmabeliek versengenek egymással, és nem a gyűlölet, az irigység, a több évtizedes beidegződés az úr. Úgy látja, ebben a pénzéhes üzleti világban a színházi embereket könnyen ki lehet játszani egymás ellen. Szerinte a Nemzeti Színház felépítése fordulatot hozhatna a színésztársadalomban és a közönség soraiban egyaránt.- Vígszínház, Katona József Színház, Thália, majd Művész Színház: ezek jelzik pályája állomásait, és most az Új Színházban lép fel mint a Kelemen László Színkör tagja. Kényszerből váltogatta az alkotóműhelyeket?- Egy színész életében teljesen normális, ha a diplomázás után a Vígszínházhoz szegődik. S az is érthető és világos, hogy három év után az induló Katona József Színház új stílusa vonzó a pályakezdő számára. A Katonában öt évig játszottam, majd úgy éreztem, hogy bizonyos dolgok megcsontosodtak, és új lehetőségekre vágytam. Ki akartam próbálni, hogy mint szabadúszó mit jelentek a szakmában. Elég jól döntöttem, mert találkoztam egy olyan fantasztikus színházi emberrel, mint Taub János, akivel rengeteget dolgoztam a Játékszínben. Az Egy őrült naplóját játszottam, a Radnóti Színházban A hetvenkedő katona címszerepét, aztán a Komédiumot a Sztriptízzel nyitottuk meg Eperjessel együtt, Taub rendezésében, s a mai napig játsszuk. 1993-ban létrehoztuk a Művész Színházat, utána a Tháliát. Ha így nézem, eddig a normális mederben folyt az életem. Kevésbé tűnik normálisnak az azt követő hercehurca, az, ahogyan azt a színházalapító gondolatot a színházi szakma és a fővárosi önkormányzat karöltve meggyilkolta. Ezek után alakítottuk meg a Kelemen László Színkört, mert nem akartunk annak a felhívásnak megfelelni, hogy majd szétszóródunk a diaszpórában, ahogy ezt egy önkormányzati hivatalnok ajánlotta. Ehelyett együtt maradtunk, és a színkör révén játszhattunk Szolnokon, Dunaújvárosban. Ezután kért meg minket Márta István tavalyelőtt, hogy az induló, általa vezetett Új Színházban dolgozzunk együtt. A Kelemen László Színkör előadásait, a Jubileumot, a Szószátyárokat, a Chioggiai csetepatét továbbra is játszszuk a színházban. A színkör feladata ennek a három előadásnak az egyben tartása, menedzselése. Ezenkívül természetesen ki-ki egyéni alapon dolgozhat a színházban mint társulati tag.- A külső szemlélő úgy látja, hogy nagyon elkötelezett csapat állt össze, főként vidéki születésű színészekből.- Nem biztos, hogy ez a jellemző, mivel a színkör tagjai Hirtling István, Eperjes Károly, Bubik István, Ráckevei Anna, Bánsági Ildikó, Nagy-kálózy Eszter, Tóth Auguszta és én. Ami bennünket elsősorban összetart, az az elmúlt jó pár év folyamatos harca azért, hogy elfogadjanak bennünket.- Van ebben egyfajta színészi, művészi kiszolgáltatottság?- Nincs az az önkormányzat vagy minisztérium, amely a szakma egyes urainak beleegyezése nélkül működne. Úgy érzem, hogy a színházi emberek kijátszhatók egymás ellen. Minden új törekvést megpróbálnak elfojtani, kiirtani. Nem elsősorban a hivatalra kenném ezt az egészet, hanem a mi szakmánkon belül olyan megkövesedett a gondolkodás, hogy nagyon nehéz áttörni a falat.- Generációs ellentétekre gondol?- Még csak nem is arra, hanem bevett szokásokra. Például 25-30 évvel ezelőtt kitaláltak egyfajta modellt az akkor jelentős, fiatal színházi igazgatók, rendezők, akik a mai napig meghatározói a szakmának. Ők ezt a rendszert és struktúrát a mai napig gyakorlatilag mozdulatlanul tartják. Emiatt a színésztársadalom mind egzisztenciálisan, mind szakmailag kiszolgáltatott. Ahogy az infláció nőtt, úgy csökkent a színész jelentősége a társadalom szemében. A színésztársadalom ebben a több évtizede megcsontosodott világban él, és ebből nincs kiút.- Nincs kitörtéi lehetőség?- 2001-ben bírálják el az igazgatói pályázatokat. Több mint valószínű, hogy semmi sem történik, hiszen ugyanazok az urak pályázzák meg és nyerik el ugyanazokat a helyeket. Tehát a színészek lehetőségei semmivel sem lesznek jobbak. Hacsak nem reménykedhetünk abban, hogy felépül az új Nemzeti Színház.- Ön szerint az nem jó, amit és ahogyan a Vígszínházban játszanak? Maguk jobban csinálják? Miben ütköznek az elképzeléseik?- Nincs színészszakszervezet, gyakorlatilag nincs színészkamara. Ezért nem nagyon lehet látni a színészeket a televízióban, hébe-hóba készül egy-egy film. Igazából szétszórtan dolgoznak vagy szinkronizálnak, rosszabbnál rosszabb sorozatokban. Sok jelentős, jó nevű kollégát is csak showműsorokban lehet látni, ott ügyetlenkednek, ízléstelenkednek. Össztársadalmi szinten – szervezettség, elismertség, szakmaiság, egzisztencia tekintetében – nem értékelik annyira a színházi munkát, amitől egy jelentős színész úgy érezhetné, hogy a színpadon végzett munkájából, az ott nyújtott teljesítményéből emelt fővel, büszkén megélhet.- Van ebben politika?- Nincs benne politika, mert valószínű, hogy a politikának nem fontos. A politikának most, úgy tűnik, nagyobb gondjai vannak, mintsem hogy a kultúrára áldozzon.- A közönségnek sem fontos, mi történik a színházi életben?- A közönségnek nagyon fontos, ezt igazolja a színházak látogatottsága. Az Új Színház is, a többiek is telt házzal játszanak. A közönség egyre inkább elfordul attól a szennytől, amit a televíziótól kap. Ha elmegy az ember egy mezővárosba, ott is csak McDonald'sot lát, a srácok baseballsapkában ropogtatják a McChickent ahelyett, hogy otthon megennének egy pacalt. Ezt az életformát a televízió népszerűsíti. Az értékek egyre inkább kikopnak, eltűnnek. Többek között ezért fontos az értékeket őrző színház, a színház léte.- Úgy érzi, hogy a televízió rombolóan hat a magyar társadalomra?- Nemcsak a magyar társadalomra érzem ártalmasnak, hanem általában nagyon erősen veszélyezteti a kis nemzetek rendkívül gazdag kultúráját. Nagyon tisztelem a szlovákokat, a cseheket, a románokat, a bolgárokat, az ukránokat, a balkáni népeket, amiért őrzik a hagyományaikat. Meg lehet kóstolni az ízeiket, meghallgatni a zenéjüket, ráérezni, megérteni a kultúrájukat, de attól tartok, hogy ezek az értékek lassan eltűnnek, és a helyüket átveszi az üzlet, az úgynevezett közérdek.- Hogyan látja a magyar színészet jövőjét?- A szakma egészét nézve sokat várok a Nemzeti Színház megépítésétől. Remélem, hogy akik felépítik, akiknek a Nemzeti fontos lesz, azok majd arra a rangra is akarják emelni, ahol a helye van.- A Nemzeti Színház szimbólum?- Az is, de a feladatai közé tartozik egy olyan lehetőség teremtése, hogy kitüntetés legyen ott dolozni. Lehetőséget kínálhatna az összefogásra is. A Nemzeti Színházban nem csupán nagyszerű előadások születhetnének, nemcsak kiváló alkotók találkozhatnának, hanem hatása lehetne a televízióra, rádióra, sajtóra is. Visszahatna a szakmánkra, az összes többi színházat magával ragadná.- Szeretne a tagja lenni?- Szeretek az Új Színházban játszani. Mindig szemérmes voltam, soha nem jelentkeztem sehová, és nem is fogok jelentkezni. Maradjunk annyiban: tiszta szívemből kívánom, hogy felépüljön a Nemzeti Színház, mert akkor akárhol gyakorolja az ember a szakmáját, a hivatását, a Nemzeti húzóereje mindenképpen pozitívan hat rá.