„A béke magától nem jön létre. A békét keresni kell és dolgozni érte” – Hortobágyi T. Cirill pannonhalmi főapát a Magyar Nemzetnek

A teremtett világ iránti felelősség, a békéért kifejtett aktív törekvés és az ökumené lehetőségeinek kérdéseiről beszélgettünk húsvét alkalmával Hortobágyi T. Cirill pannonhalmi főapáttal.

Hortobágyi T. Cirill pannonhalmi főapát Fotó: Huszár Gábor / MW

„Tudunk-e kisebbet ütni, tudjuk-e valahogyan enyhíteni Krisztus sebét? Hiszünk-e abban, hogy véget vethetünk a szenvedésnek?” 
Fotó: Huszár Gábor/MW

A világban zajló háborús konfliktusok is sokszor a kevesebb ivóvíz, a leromló és egyre kevesebb termést hozó termőföldek, a kimerülő erőforrások miatt alakulnak ki. Krisztus szenvedését ma is nagyon sok ember átéli a saját életében is, aki háború sújtotta országban él. Amikor az egyik ember fegyvert ránt a másik ellen, az is egy-egy súlyos, keresztfába mélyedő szeg. És amikor két lélek között dúl háború, amikor harag, gyűlölet, megvetés férkőzik az emberek közé, azok a kalapácsütések is ugyanúgy fájnak Krisztusnak. Egyre mélyebbre kerülnek ezek a szegek, mert sokan, nagy erővel mérik a kalapácsütéseket. Vajon mi is azok közé tartozunk, akik kalapáccsal a kezükben állnak, és ütést mérnek a szegekre? Mekkorákat ütünk a kalapácsunkkal? Tudunk-e kisebbet ütni, tudjuk-e valahogyan enyhíteni Krisztus sebét? Hiszünk-e abban, hogy véget vethetünk a szenvedésnek? Vajon mi lesz a vége? Van-e eszközünk, tudunk-e engesztelni? Ezekkel a kérdésekkel előbb vagy utóbb, de szembe kell nézni. Jobb lenne minél előbb. Visszatérve a természethez: úgy gondolom, a mi teremtésvédelmi gyakorlataink előremutatók. Lassan két évtizede, hogy átálltunk a környezetünkben megtermelt zöldhulladékra építő biomassza-erőműre, napelemeket telepítettünk az épületeink tetejére, hőszivattyús rendszereket is építettünk. Egy napelemes erőmű rendszerbe állításával pedig a teljes villamosenergia-fogyasztást ebből a megújuló forrásból biztosítjuk. A felelősségünk abban is nagy, hogy egy ilyen ismert helyszínre, mint a főapátság, fokozottabb figyelem irányul. Nem mindegy, hogy milyen gyakorlatokat követünk. A szemléletformálásunk része, hogy rendszeresen tartunk teremtésvédelmi keresztutat, és minden évben meghirdetem a zöldböjtöt, amelyben arra buzdítok mindenkit, hogy keresse meg, miben kell megújulnia, környezettudatossá válnia, azaz „megtérnie”. A zöldböjthöz csatlakozóknak pedig öt vállalást, mint egyfajta „zöld lelki tükröt”, az 5T ajánlásait kínálom az egész évre követendő gyakorlatként:

• Takarékoskodj az energiával!
• Tudatosan vásárolj!
• Tölts több időt a természetben!
• Táplálkozz egészségesen!
• Tekints magadra teremtményként, aki Isten vendége a földön!

– A keresztény szellemiségű oktatásban hogyan érhető el, hogy a teológiai tartalmú hittantárgyak mellett a természettudományos tárgyakban is megjelenhessen az istenismeret? Hogyan tanítható a természetfeletti szemlélése a természetin keresztül?
–  A teremtett világ egy valóság, nem riválisa egymásnak a teológia és a természettudomány, hanem más nézőpontokból szemléli ugyanazt. Aquinói Szent Tamás írta, hogy a kegyelem nem lerombolja, hanem beteljesíti a természetet, feltételezi azt és arra épít. Matematikában, fizikában, biológiában nem teszünk olyan kiegészítéseket, amely Isten szerepét taglalja ezekben a tudományokban, hiszen ennek nem lenne értelme. Mi, keresztények, törekszünk mélyebben látni és értelmezni a valóságot, hiszen a természet szépsége, összhangja, komplexitása túlmutat önmagán. Minél inkább föltárjuk a teremtett világ részleteit, a Teremtő céljait is annál jobban feltárjuk. Ahogy legidősebb szerzetestársam, Ambrus atya szépen megfogalmazta ezt az alázatot: „A természet karnyújtásnyira már végtelen.”

Fotó: Pannonhalmi Főapátság

– Cirill főapát atya 1989 óta tanít. E közel négy évtized alatt hogyan változtak a fiatalok életének lelki kihívásai? Befolyásolta ezt a technológiai fejlődés jobb vagy rosszabb irányba?
– Egyrészt tapasztaljuk, hogy a családok diszfunkcionalitása számszerűleg növekedett, illetve most már olyan generációs múltakra tekint vissza, hogy 

a fiatalok számára bizonyos esetekben nagyon nehéz egy stabil, támogató családi hátteret megélni. Lehet, hogy már a nagyszülőknél sincs meg. Generációs jellemzővé vált, hogy nem feltételezhető a stabil családi háttér. 

Nagyon sok családnál megvan, vannak klasszikus katolikus nagycsaládok, de egyre nagyobb számban vannak olyan diákok, akik az iskolarendszerből úgy érkeznek, hogy nincsenek meg az alap szocializációs készségeik. A családok gyakran kihordatlan nehézséggel küzdenek, az apa depressziós, az anya függőségben szenved. A szülőknek már nem voltak meg a szülői mintáik, a kisgyerekkori feltétlenül szerető, elfogadó légkör. És ezt tetézte a pandémia, amikor a családokra hatalmas teher ereszkedett. Bejött az online oktatás, amit kisgyerekes családoknál nagyon nehéz volt megoldani, kiesett az iskola szocializációs szerepe, és másfél év úgy telt el, hogy a kortárs közösségek textúrája felbomlott, de legalábbis sérült. Faluhelyen kevésbé, városi miliőben erősebb szeparációval, ami a fiatalokat sokkal érzékenyebb korukban érte el. Már eleve hátrányosabb helyzetből érkeztek, sokkal jobban megszenvedték. És ők érkeznek el az alfa generációval most a középiskolás korosztályba. A harmadik tényező a közösségi média, a digitális világ kihívásai. Nagyon erős a kitettség és nagyon kevés a felelősségre nevelés. Már egy kisgyerek is kommentelhet, kapcsolatokat létesíthet anélkül, hogy meglenne hozzá a felelősségtudata. Mindenhonnan, az óriásplakátoktól kezdve a tévén, interneten keresztül egy agresszív nyelvezet ömlik ránk, és ezt a mintát a fiatalok óhatatlanul követni fogják. Nagyon csábító, hogy a virtuális világban találják meg a barátjukat, a szerelmüket, a szenvedélyüket, és ez annyi időt vesz el már óvodás korban is, ami abszurdum. Az odafigyelést, a testi közelséget egy számítógépes kapcsolat, a közösségi média nem tudja sem pótolni, sem biztosítani.

– 2024 elején a Pannonhalmi Főapátság közreműködésével megalakult a Jáki Szaniszló Társaság, amely a mesterséges intelligenciát vizsgálja teológiai, filozófiai és jogelméleti szempontok alapján. Elkerülhető, hogy ez az új technológia ne elsorvassza a megismerő- és alkotóképességeket, hanem azok fejlesztését segítse?
– A mesterséges intelligencia kérdésében még csak tapogatózunk. Nincsenek nagy mintás, évekre visszamenő felmérések, kutatások, csak feltételezések vannak. A diákok használják, és amit a diák eszközként használ, azt az iskola, ha nem ismeri föl, vagy elkezdi tiltani, akkor teljesen fölöslegesen megy szembe valamivel. A cél az, hogy a mesterséges intelligencia egy eszköz maradjon az ember kezében. Úgy látom, hogy annak, aki a mesterséges intelligenciát munkaeszközként használja, és az amúgy is meglevő ügyességét, tehetségét, szorgalmát erősíti, ez egy nagyon jó lehetőség. Annak meg, aki szórakozásra, a szenvedélyére használja, egyre inkább a szenvedélyét fogja erősíteni és ennek rabságába fog kerülni. Tehát aki jól tudja használni, annak nagyon jó lesz, aki rosszul tudja használni, annak meg nagyon rossz lesz. Akinek van, annak még adnak, akinek nincs, azt is elveszik, amije van.

– Milyen szerepet kap a mesterséges intelligencia a bencés gimnáziumban?
– Nagyon fontos, hogy a tanári kar ismerje a mesterséges intelligenciát, és tudja, milyen feladatok vannak, amelyekhez ezt kell használni eszközül. Olyan feladatokat találjunk ki, amelyiknél elvárás, hogy a diák az MI-t eszközként használja. Ha én egy társadalomismereti esszéhez feladatot adok, és az fönt van a neten, akkor azt a mesterséges intelligencia nagy eséllyel meg fogja találni, és így vagy úgy, de meg fogja tudni oldani a feladatot diák helyett. Ha viszont olyan feladatot találok ki, aminél még ha használja is, nem lesz elég a feladatmegoldáshoz, hanem föl kell ismernie, hozzá kell tennie a sajátját, akkor máris ott vagyunk, hogy az MI ellenére a saját emberi intelligenciánkra tudunk építeni, azt tudjuk fejleszteni a gyereknél.

Egy kiselőadásra hiába használja a mesterséges intelligenciát, mert a tudást neki kell előadnia, neki kell olyan készségeket elsajátítani, begyakorolni, ami a későbbi életében hasznos lesz és még élvezni is fogja.

– A főapátság kiadójánál 2025-ben megjelent A bizalommal visszaélve című kötet a katolikus egyházban elkövetett bántalmazásokról. Mit kell ma másként tanítaniuk a papoknak, szerzeteseknek, tanároknak és intézményvezetőknek ahhoz, hogy a megelőzés ne csak papíron létezzen?
– A megelőzés nem tantárgyi szinten jelenik meg, hanem az iskolai kultúrában, amit úgy kell fejleszteni, hogy nem a nagy hibák kiküszöbölésével kezdjük, hanem mindig a kicsikkel. Ha a kicsikre fogékonyak vagyunk, szembe tudunk nézni a nagyokkal is. Ha egy tanár rendszeresen kap visszajelzést, ami alapján a jó gyakorlatait erősíteni, a rosszakat meg elhagyni képes, az hasznos. Ha valaki korrekciót igényel és visszajelzést kap, és ebben a folyamatban az iskolától független szakemberek is időről időre jelen vannak, szintén nagyon fontos. Kialakulhat egy olyan visszajelzési légkör, amiben a diák is otthon és biztonságban érzi magát. Még akkor is, ha valami probléma adódik. Az iskolának arra kell megtanítania, hogy a probléma nem egy elrejtendő, hanem a megoldása révén egy előrevivő helyzet. Egy iskolában eleve ott van ez a metódus, hiszen egy dolgozatot is pirossal javítunk ki, tehát a korrekció, a visszajelzés látszik. Ennek kell egy mindenre kiterjedő, magától értetődő oktatási-nevelési kultúrává válnia. Nem szeretni kell a problémát, hanem felvállalni.

– Szent II. János Pál 1996-os pannonhalmi látogatásakor külön is az ökumenikus nyitottság és a keresztények egységének szolgálatára bátorította a bencés közösséget, különös tekintettel a ortodox egyházra. Ez XIV. Leó pápának legfőbb törekvései között szerepel. Az ökumenikus mozgalom hogyan hozhat egy párbeszéd kompromisszumnál nagyobb egységet a történelmi egyházak között, amellett, hogy az egyházak hittételei változatlanul maradnak?

– Az ökumenikus mozgalomban zajló párbeszéd nem egy kompromisszumkeresési folyamat. Nem arról szól, hogy a hittételeket egységesítjük, homogenizáljuk azzal, hogy az egyik oldal is elenged valamit, és a másik is.

Az ökumené eszméje a sokszínűség mélyebb megérzésű megtapasztalása. Nem uniformizálni akarjuk az egyházakat. Ahogy Szent II. János Pál megfogalmazta: az egység a közösség megélése a sokféleségben. Ugyanaz a Krisztusba vetett remény hordoz minden felekezetet. A szekularizált társadalmakban Krisztus megváltói alapüzenete mindenkihez ugyanaz. A társadalom peremén élő, a devianciákkal élő emberek szeretetszolgálata is ugyanaz. Nemcsak a teológiai párbeszéd a lényeges, hanem a szociális szempontú együttműködés, nézzük csak az ökumenikus segélyszervezetek humanitárius szolgálatainak jó példáit! Fontos a közös misszió.

II. János Pál és Várszegi Asztrik korábbi főapát az egyházfő 1996-os pannonhalmi látogatása során
Fotó: Pannonhalmi Főapátság

1700 év telt el az első niceai zsinat óta. 325-ben itt mondta ki az egyház, hogy Jézus Krisztus valóban Isten, „egylényegű az Atyával”, s ez a hitvallás a keresztény hit fundamentuma azóta is. Ez az alap közös, ám a kereszténység három nagy ága, a katolikus, az ortodox és a protestáns párhuzamos utakon járnak, és csak ritkán találnak rá – akkor is csak egy-egy témában – a közös útra. Ez nem csupán egy történelmi esemény volt, hanem a kereszténység szívében élő hitvallás kodifikálásának (születésének) pillanata is. Miért idézem ezt fel? Azért, mert most, a 21. század kereszténységének mindhárom irányzata ugyanazokkal a sürgető kérdésekkel néz szembe: a hit válsága a posztkeresztény társadalmakban, a változó emberkép (bioetika, mesterséges intelligencia) és a teremtett világ védelme. Mindegyikre csak közösen adható helyes válasz, amelyhez a nyugat gyakorlatias racionalitása és a kelet spirituális mélysége egyaránt szükséges. A kereszténység súlypontja eközben a globális délre helyeződött át, ahol a keleti és a nyugati hagyományok egyaránt jelen vannak. Ilyen kihívások közt a niceai hitvallás ismét és továbbra is lehet közös horgony. Számomra ezért nagyon fontos Leó pápa kijelentése, miszerint pontifikátusának egyik súlypontja az egységtörekvés lesz, mert ez azt jelenti, hogy ő ennek tényleg akar szerepet adni. Hiszen Krisztus kifejezett kérése volt, hogy a tanítványok legyenek egy. Az utolsó vacsorán imádkozik a tanítványaiért, hogy legyenek egy. Olyan krisztusi küldetés egységben maradni egymással a keresztényeknek, amit nem lehet a feledés homályába nyomni.

II. János Pál 1996-os pannonhalmi látogatása 
Fotó: Pannonhalmi Főapátság

– Várható egy újabb pápalátogatás Pannonhalmán a közeljövőben?
– A közeljövőben biztos nem. Ha lesz, akkor egy magyarországi lelkipásztori útnak lesz az egyik állomása.

– Idén március 13-án ön átadta Szent Benedek csontereklyéjét Lucsok Miklós munkácsi püspöknek, és az ereklye Ukrajnába indult a békéért való imádság jelképeként – ez sokkal több, mint szimbolikus gesztus. Hogyan képes Szent Benedek ereklyéje élő módon hozzájárulni Európa békéjéhez?
– Őszintén szólva egy ereklye önmagában semmit nem tud elérni, de ha lehetőséget teremt arra, hogy egy közösség összegyűljön és felidézzék Szent Benedek béketanítását, akkor már egy apró, fontos lépés megtörtént. Mert a béke magától nem jön létre. A békét keresni kell és dolgozni érte – mindennap. Az, hogy egy hely a béke szigete tudjon maradni, sok imádság, sok jó szándékú elhatározás és küzdelem eredménye, magától nem pottyan az ölünkbe. 

„Keresd a békét és járj utána!” – ezt mondta Szent Benedek, és ez világos, következetes felszólítás. Nem azt mondja, hogy várd a békét, és nem is azt, hogy követeld meg másoktól. Azt mondja: keresd és dolgozz érte. A béke aktivitás, tevékeny magatartás, mindennapi feladat, döntések sorozata.

A békéért indul útnak Szent Benedek ereklyéje Ukrajnába
Fotó: Pannonhalmi Főapátság

Egy ereklye nem egy mágikus tárgy, nem attól várunk bármit is. Az ereklye emlékeztet bennünket Benedek szerepére, jó cselekedeteire, és ha ebből képesek vagyunk bátorságot nyerni és cselekvésbe fordítani, akkor nem csak egy jelképes gesztus marad. 

– Mit üzenne húsvét ünnepén Pannonhalmáról a magyar embereknek, azoknak is, akik hisznek, és azoknak is, akik csak keresik a remény forrását?
– A húsvéti evangélium egyik legemberibb története az emmauszi tanítványoké. Ketten elindulnak Jeruzsálemből – csalódottan, bizonytalanul. Úgy érzik, mindaz, amiben hittek, véget ért. És közben melléjük szegődik valaki. Kérdez, meghallgat, és lassan új fényt ad mindannak, ami történt. Amikor felismerik, hogy ő a feltámadt Krisztus, nem maradnak ott. Visszafordulnak és visszatérnek a közösséghez. Ez a történet a reményről és a másnapról szól. Arról a pillanatról, amikor a csalódásból mégis visszafordulunk egymás felé. 

Mert holnap ugyanazokkal az emberekkel kell együtt élnünk, akikkel ma nem értünk egyet. Egy igazi közösség sosem tökéletes emberekből áll, hanem olyanokból, akik képesek újra elindulni egymás felé és kezet nyújtani a másiknak.