„Aki nem tanul a történelemből, az arra ítéltetik, hogy újra átélje”

Még nem pukkadt ki a választási ígérgetésekbe bevont EU-bőségszaruról szóló lufi, így vehette magának Medgyessy Péter a bátorságot, hogy október 3-án már 2004-es évre az ígérje: „Az Európai Unió már az első évben 250 milliárd forintot biztosít fejlesztésekre különböző alapjain keresztül.” Vajon a háztartásokba tízezres nagyságrendben eljuttatott propaganda anyagként is terjesztett beszéd hány olvasója tudja, hogy az EU a tíz tagjelöltre összesen nem szán ennyit?

A polgári demokrácia feltételezésekre épül, többek között arra, hogy a választók a pártok, szervezetek programjainak ismeretében ezeket összehasonlítva döntenek a szavazó fülkében. E tekintetben csak annyit érdemes megjegyezni, hogy amikor ezen írás szerzője 1994-1997 között leendő politológusokat oktatott – többen közülük naponta „szakértenek” a médiában, s megfellebbezhetetlen magabiztossággal mutatnak rá súlyos kampánytévedésekre – a szeminárium hallgatói közül senki sem vette a fáradságot, hogy legalább beleolvasson az országgyűlési választásokon indult jelentősebb pártok programjába.

A demokrácia másik axiómája, hogy a választáson elért eredmény szoros kapcsolatban áll a kidolgozott programmal, az indított jelöltekkel és az általuk nyújtott teljesítménnyel. E tétel élő cáfolata a budapesti főpolgármesteri székért folytatott versengés győztese, akinek 12 esztendős tevékenysége következtében százezrek költöztek el az egyre lakhatatlanabbá váló Budapestről. Az abszurditás csúcsaként a szocialista szavazók többsége is Demszkyt támogatta. Tették ezt annak ellenére, hogy Gy.Németh indítása, s az a tény, hogy az erős nyomás ellenére nem vonták vissza jelöltségét, jelezte a fővárosi szocialistáknak is elegük van a jelenlegi főpolgármesterből.

Miként a legszegényebb német tartományban Mecklenburg-Előpomerániából is tízezrek költöznek évente délre, hogy a „borzalmas” CDU/CSU „diktatúrákban”, Bajorországban, Baden-Württembergben boldoguljanak, az otthon maradók, azonban szeptemberben további négy évre szavaztak bizalmat a katasztrofális eredményekért felelős SPD-PDS koalíciónak.

Lehet itt egyáltalán racionális okokról beszélni? Vagy a német szövetségi gyűlési választásokon, ahol mindenki elismerte Stoiber szakértelmét, s hogy bajor miniszterként összehasonlíthatatlanul jobb eredményeket tud felmutatni, mint egykori kollégája az előbb Alsó-Szászországot, majd a Szövetségi Köztársaságot padlóra küldő Gerhard Schröder.

Mégis Schrödert megmentették az összehasonlíthatatlanul jobb szimpátia értékei, s az SPD sikeres „állítsátok meg Stoibert” kampánya. Jellemző, hogy minden könnyen ellenőrizhető adat ellenére a CDU/CSU képtelen volt megingatni az SPD-ről és zöldekről kialakított mítoszokat, például nem sikerült az észak-németekkel elfogadtatni a tényt, hogy Bajorországban érzékelhetően magasabb színvonalúak a szociális ellátások, mint az SPD uralta tartományokban. A közvélemény-kutatásokban a válaszadók többsége mégis a szociális érzékenységet az SPD-vel azonosította. Mert, miként az itthon is történt, mennyivel egyszerűbb több pénzt követelni a településeknek, mint az előttünk álló feladatokat őszintén felvázolni.

A helyhatósági választások okainak elemzésénél nem szabad megfeledkeznünk arról a tényről, hogy a hatalmon lévő szocialisták rendezett költségvetést örököltek, amelyből lehetett osztogatni. Ellentétben 1998-as esztendővel, amikor az üres kasszát és felelőtlen ígéreteket öröklő Orbán-kormánynak előbb a gazdaságot és pénzügyeket kellett konszolidálnia. Még nem pukkadt ki a választási ígérgetésekbe bevont EU-bőségszaruról szóló lufi, így vehette magának Medgyessy Péter a bátorságot, hogy október 3-án már 2004-es évre az ígérje: „Az Európai Unió már az első évben 250 milliárd forintot biztosít fejlesztésekre különböző alapjain keresztül.” Vajon a háztartásokba tízezres nagyságrendben eljuttatott propaganda anyagként is terjesztett beszéd hány olvasója tudja, hogy az EU a tíz tagjelöltre összesen nem szán ennyit?

S a Magyarországnak már szeptemberben elküldött bizottsági ajánlat a fenti összeg alig negyvened részével kívánja hazánkat támogatni. Sőt a 2006 utáni brüsszeli tervezgetésekben Budapest már nettó befizetőként szerepel. De nem kell megijedni, ennek is az Orbán-kormány lesz az oka, miként Schröder is minden kényes kérdés kapcsán a Kohl-kabinetre tolta át a felelősséget. S a mai magyarországi médiahelyzetben a baloldali hatalom gyakorlatilag mindent megengedhet magának. A vörös-zöld koalíció az urnák lezárása után a megtévesztettek szemébe nevetett, immár elismerve, Németország pénzügyi és gazdasági helyzete sokkal rosszabb a kampányban elismertnél. S a gyakorlatban a keresztény unió pártok analízisei állták meg a helyüket.

Most, ellentétben a baloldal 1998-as propagandájával, az önkormányzati választások tétje, nem a központi hatalommal szemben történő ellensúlyképzés volt. Hanem, amint a suttogó propaganda világosan a választók tudtára adta, ahol nincs szocialista/szabad demokrata polgármester és önkormányzat, ott nem lesz pénz. S mivel a választó tudja, hogy az MSZP-SZDSZ-koalíciónak ez azon kevés ígérete közé tartozik, amelyet biztosan megtart, így ennek a felismerésnek a szellemében voksolt.

Persze érdemes a jobboldalnak saját portája előtt is sepregetnie. Hiszen egyéni ambíciók okán képtelen volt megvalósítania az egység parancsát. A MIÉP-es, és a Centrumba tömörült megélhetési politikusok, vagy önjelölt civil szervezetek vezetői tereltek el értékes szavazatokat. Lásd, a polgári erők bázisának számító Szombathely esetét, ahol Dr. Prugberger Emilnek és a Pro Savaria Egyesületnek is köszönhetjük, hogy az MSZP-SZDSZ jelöltje Ipkovch György lett a polgármester. Csurka István – akit személyesen is óriási felelősség terhel a baloldal áprilisi hatalomra jutásáért – főpolgármester-jelöltsége világossá tette, hogy ő és pártja végleg elveszítette realitásérzékét, s a politikai szereplés nála öncéllá vált. Miként Apponyi Albert, vagy ifjabb Andrássy Gyula esetében, akik személyes ambícióikat nemzeti üggyé tupírozták, s mindenkivel összefogtak, hogy megbuktassák Tisza Istvánt. „Áldásos tevékenységük” komolyan hozzájárult ahhoz, hogy a történelmi Magyarországot szétverjék és feldarabolják. S ezen a tényen már az sem segített, hogy a ’20-as években rég a partvonalra sodródott politikusként elismerték, tévedtek. Az MDF-nek, lásd például önálló székesfehérvári jelöltjét, sem ártana végig gondolnia, hogy mire is van ezen a világon? Persze érdemes elgondolkodni, hogy polgári összefogás jelöltjeiként minden esetben a legjobbak kerültek kiválasztásra? De itt ismét a budapesti eredményt kell emlékezetünkbe idézni, s fel kell tennünk a kérdést, vajon a leadott voksok alapján lehet értékítéletet alkotni Schmitt és Demszky között? Ezért nem érdemes a vad akcionizmust, azonnal hulljanak fejek kezdetű sikolyokkal törődni.
A bajor modell sikereit megalapozó Franz Josef Strauss mondotta állítólag a CDU/CSU 1976-os választási eredménye ismeretében – hiába kapták a keresztény unió pártok legtöbb voksot, ismét a szociáldemokraták és szabad demokraták alakítottak kormányt –: még nem tették eléggé tönkre az országot, hogy a többség számára is világossá váljon a közösségnek a jobbközép erőkre van szüksége.

Talán mondanunk sem kell Strauss szavait azonnal kiforgatták, s úgy tálalták, mintha Németország romlását kívánná. Most arra ítéltettünk – az „ítélet” meghozatalában éppen úgy részt vettek a szavazók, mint az otthon maradók –, hogy újra átéljük az 1994 és 1998 között történteket. Bár nem vigasz, de ez a nyugat-európai jobbközép pártok problémája is, alig sikerült a baloldal által okozott romokat eltakarítani, a választók rövid távú memóriájára sikeresen alapozó haladó erők ismét visszajutnak a hatalomba.