Forog a Főtér Csete Beával

Miután nem rendelkezem saját közvélemény-kutató intézménnyel, így egy-egy közérdekű téma ürügyén mindig a családom tagjait kérdezem meg, mi a véleményük a világnak arról a szeletéről, amelyikkel éppen bíbelődöm.

Azok a hozzátartozóim, akiknek címe benne van a mobiltelefonomban – no és a szívemben –, nagyjából kiadják a társadalom színskáláját, így a vélekedésük a felvetett kérdésekben hitelesnek mondható. Elhiszem tehát nekik azt is, hogy a tévéműsorok közül köreikben az egyik legkedveltebb a Főtér. Az indoklás? Először is nem sározzák be egymást politikai indítékból a megszólaltatottak. Nem folyik vér, nem mártanak kést egymásba a szereplők, és attól sem kell tartania az embernek, hogy egyszer csak a képébe üvöltenek valami ordináréságot. Nézheti gyerek, felnőtt, aggastyán, a férfiak még azt is szóvá tették, hogy szeretnivaló hölgyek vezetik a műsort, és ekkor Csete Beára, Kozári Rékára és Acél Rékára gondoltak. Ami engem illet, valami okból Borbás Marikát is visszasírom, de ez már legyen az én magánügyem. Ennyi indíték már bőven elég volt ahhoz, hogy egy szeptemberi napon a stáb nyomába szegődjünk fotós kollégámmal, és közelről lessük meg, hogyan is forog a Főtér? Amikor Szolnokon, a Tiszaligetben jártak, a háziasszony Csete Bea volt, aki „hazai pályán kergette a labdát”, azaz a riportalanyokat. Ez persze otromba túlzás, dehogy is kellett hajkurászni a megszólalni vágyókat, nem kis lámpalázzal várták ők a stábot, és ha valaki kimaradt, az meglehetősen csalódott volt. Erhart Károly teniszoktató például szívesen bemutatta volna a helybeli tízpályás, villanyvilágításos stadiont, amely szerinte maga is megér egy Főteret, ám ezúttal erre nem került sor. A műsorvezető háziasszony azért a kedvünkért kiszállt kis időre a „ringlispílből”. Az egykori híradós szemmel láthatóan élvezte, hogy forrt körötte a levegő.
– Csak más ez, mint rezzenéstelen arccal beolvasni a híreket – próbáltam eltalálni az alaphangot, de Bea lehűtött kissé. Elmondta, hogy számára a televíziót a Híradó jelenti ma is, hiszen ott volt „vidéki kislány”, aki a Nyugatinál megkérdezte, merre is van az MTV székháza. Meg aztán este fél nyolckor rajta az emberen az ország szeme, s az valami libabőröztető érzés. Az egykori fodrásztanuló, aki szavalóversenyeken gyűjtötte a bátorságot a nyilvános szerepléshez, mára bebizonyította, hogy nemcsak intelligens, talpraesett, de szerény és közvetlen is. Persze van miért visszafogottnak lennie, hiszen azonkívül, hogy országszerte ismerik, Szolnok valamennyi rangos rendezvényén őt kérik fel a háziasszonyi-műsorközlői teendők ellátására. Egy politikus, aki egymás után kétszer járt a megyeszékhelyen, meg is jegyezte: „Szolnok magyar hangja Csete Bea”.
Sor került végül a műsorkészítés kulisszatitkaira is. Első lépésként kiterítik Magyarország hegy- és vízrajzi térképét, és kiválasztanak egy olyan régiót, ahol még nem jártak. Ezután felhívják a környék legnagyobb településének polgármesteri hivatalát, mit ajánlanak a városukból. Mindenképp kerülik a politikát, semmiféle pártszínezet nem lehet a műsorban – pedig az érintettek részéről lenne rá igény… Ezután kezdődik az anyaggyűjtés: keresgélés interneten, könyvekben, előcitálnak kihalófélben lévő szakmákat, felmutatnak olyan embereket, akik valami különös tudással bírnak. Bármennyire szeretnék, soha nem tudnak teljes képet adni egy térségről, nemegyszer a műsor után bukkannak olyan érdekességre, amely mellett elsétáltak. Ám, ha kedvet tudnak ébreszteni egy-egy tájhoz, s rajtuk kívül a néző is bejelöli saját térképén a falut vagy várost, akkor már el is érték a céljukat.
Persze az is előfordul, hogy a tévések friss szemmel felfedeznek olyasmit, amit a helyben lakók nem látnak meg. A székesfehérvári műsoruk után jelezték interneten nekik tősgyökeres polgárok a királyi városból, hogy a főtéren naponta elsétálnak egy bizonyos óra mellett, melyet a televízióban fedeztek fel… A stáb felállása a következő: szerkesztő, rendező, világosító, operatőr, gépkocsivezető, hangmérnök és műsorvezető. Az „alakulaton” belül teljes egyenlőség uralkodik, talán a gépkocsivezető szerepe számít meghatározónak, hiszen rajta múlik, hogy odatalálnak-e, és időben érkeznek-e a megbeszélt helyszínre. Az ötnapos forgatás alatt megtelik 14 félórás kazetta, ebből kell – a rendező és a vágó segítségével – a negyvenperces műsort összeszerkeszteniük. Ilyenkor van mód kigyomlálni azokat a bakikat, amelyeket a Híradó alatt nem követhet el a bemondó. Előfordul, hogy a műsorvezető jóízűen elbeszélget egy riportalannyal a kamera előtt akár tizenöt-húsz percig is, aztán ebből a műsorban egy-másfél perc jelenik meg. Vannak aztán olyan riportalanyok, akikből egyetlen mondatot is nehéz kihúzni, ilyenkor körbe kell őket udvarolni, vizet kérni, netán egy jó poént elsütni. Az egész forgatás egy nagy-nagy kaland, amibe belefér az, ami nem is rég történt: a műsorvezető a levegőbe emelkedett. A fedémesi dombokon Bea kipróbálta a siklóernyőt. Egy magaslatról elrugaszkodott, és huss, a banán formájú paplan máris a felhők felé vitte. A rázós földet érés némileg kijózanította, de ott fenn, a dombok fölött a szabadság mámorító érzése kerítette hatalmába. Aki rendszeres nézője a Főtérnek, tapasztalhatta, hogy „életszagúbb” lett a műsor. Korábban a helyi tévék is besegítettek saját anyagaikkal, most viszont a műsorvezető ott „okvetetlenkedik” az adás minden percében. Nagy György főszerkesztő ötlötte ezt ki, és a tapasztalat szerint igaza volt. Csak hát így sokkal munkásabb az adásba kerülő negyven perc.
Csete Bea férje is szakmabeli, így megérti, hogy a tízéves Eszter lányuk neveléséből rá valamivel több jut, mintha a felesége a postán dolgozna. Viszont bármennyire is forog a Főtér Csete Beával, egy dolog nem történhet meg: az, hogy a műsorvezető feladja a vidéki életmódját, inkább vállalja az ingázást Szolnok és Budapest között. Ezt pedig nem magáért teszi, hanem a kislányáért, akit szeretne vidéken felnevelni. Hát ilyen kompromisszumokból áll az élet. És erről szól ez az emberi hangú műsor is, amit ezért kedvelünk oly nagyon.