A vártnál jóval nagyobb érdeklődés jellemezte Richard Pipes előadását. A Harvard Egyetem nyugalmazott professzora „Sztálinizmus – kettős mérce nélkül” című előadásának estéjén a Terror Házában már a meghirdetett időpont előtt minden szék megtelt, és a kint rekedtek, akik a földszinti kivetítőn nézték és hallgatták Pipes szavait, szintén megtöltöttek egy termet.
A nyugati intellektüelek előszeretettel vallják: a kommunizmus áldozatai ’’csak áldozatok’’, melyek szükséges rosszként velejárói a forradalmi változásoknak, hiszen a tojás feltörése nélkül sem lehet rántottát készíteni – utalt a kérdés elterjedt megítélésére Pipes, aki másokat idézve hozzátette: ’’De hol van az a rohadt rántotta?’’
Lenin megrótta Sztálint ’’jólelkűségéért’’
Azok élnek terrorban, akik félnek – idézte Pipes Engels szavait, hozzátéve: Lenin esetében a szovjet diktátornak valóban sok félnivalója volt. Vlagyimir Iljics annak ellenére élt a terror eszközeivel, hogy bátyja terrorista volt, s ő maga korábban elhatárolódott e módszerektől. De miért volt félnivalója Leninnek a szovjet állam kezdeti időszakában? – tette föl a kérdést Pipes.
A történész kifejtette: az 1917-es időszakban Oroszországnak csupán a népesség egy kis hányadát alkotta a proletariátus. A tízes években Oroszország lakosságának 80 százaléka földműves volt. A bolsevikok később a parasztokat „kisburzsoának”, ellenségnek nyilvánították. Mintegy 10 százalékot tett ki a polgárság, néhány százalékot a nemesség. 1917-ben Pétervárott a munkásság mindössze 5 százaléka volt a bolsevik párt tagja.
Ha Lenin hagyományos vezető lett volna, még e rendkívüli kisebbség sem okozott volna gondot, ám ő fel akarta forgatni a világot – idézte föl a történteket Pipes. A történész határozottan rámutatott: a 30-as évek terrorja folyamán Sztálin csupán Lenint utánozta. Molotov később egy vele készített beszélgetés folyamán egy újságírónak elmondta: Lenin sokkal keményebb volt, mint Sztálin. „Nem felejtem el, hogyan korholta Lenin Sztálint jólelkűségéért” – fejtette ki Molotov.
A mai napig szerencsétlen módon él az az elmélet, amely szembe állítja a „jó Lenint” a „rossz Sztálinnal”. Holott Stephan Courtois A kommunizmus fekete könyve című művében 85-100 millió halálos áldozatot ír a bolsevizmus számlájára – fejtette ki Pipes, hozzáfűzve: Hitlernek sem száradt ennyi emberi élet a lelkén. Pipes számos okát sorolta fel annak, hogy miért tudunk többet a nácizmusról, mint a kommunizmusról.
A kommunizmus mindig is azt hirdette, hogy a nyugati civilizáció alapértékeit akarja a széles tömegekhez eljuttatni: a szabadság, a társadalmi igazságosság szerepelt jelszavaik között. Őszerintük a szabadság felé a magántulajdon eltörlése az út. 1848-ban, a népek tavaszán jelent meg a Kommunista Kiáltvány, amelyben Karl Marx kifejti, hogy a magántulajdon eltörlése a legjobb, amit adhatunk a népnek. A termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele után a kommunisták szerint a dolgozók „érdekesebb dolgokkal tudnak foglalkozni”, mint a puszta termelőmunka, míg meg nem valósul a teljes egyenlőség, a kommunizmus – hangoztatta Pipes, majd hozzátette: a nyugati intellektüeleket vonzotta a teljes egyenlőség megvalósulása.
A történeti alapokat ismertető Pipes kiemelte: a magántulajdon elvetése csak azokban a társadalmakban fogalmazott meg, ahol létezett ez a tulajdoni forma, ezért ez a gondolat a nyugati kultúrkörben fogalmazódott meg. Krisztus előtt a 8. században Hesziodosz, Homérosz kortársa idealizált korszakként írja le azt az időszakot, amikor még nem volt magántulajdon. Platón Köztársasága már arról értekezik, hogy az volna jó, ha minden vagyon, sőt még a feleségek és a gyermekek is közös tulajdont képeznének, megszűnne az egyéni létezés. A 18. századi francia filozófusok között is népszerű volt, hogy a világ minden bajára írt jelentene az egyéni tulajdon eltörlése, és ennek az elméletnek ma is sok híve van – így Pipes. A történész szellemesen utalt John Rose-ra, aki több művében kifejti, hogy még szellemiségünket is meg kell osztani – Pipes föltette a kérdést, hogy Rose vajon bárkivel megosztaná-e műveinek szerzői jogait s az ebből származó anyagi hasznot.
Németország ’’szem előtt volt’’
A két diktatúra közötti különbségeket elemezve Pipes rámutatott: a náci ideológia barbár volt, és olyan módon akarta megújítani a világot, ami ismeretlen volt a nyugati kultúrában. A nácik elvetették az értékeket, gondolatokat.
Ráadásul Németország Európa szívében fekszik, Európa egyik legnagyobb országa. Oroszország viszont Európa szegélyén és Európán kívül feküdt, nem volt olyan fontos a Nyugat számára, mint Németország. Jellemző, hogy a cári uralom megdöntéséről Lenin 1917-ben Németországban, a Neue Zürcher Zeitung egyik számából, a lap második oldalon közölt, kis cikkből értesült. Viszont, ami Németországban történt, a nyugati gondolkodásra sokkal nagyobb hatást gyakorolt. Pipes hozzátette: ez napjainkban sincs másképpen, hiszen az, hogy Ruandában a 90-es években meggyilkoltak egymillió embert, semmi különösebb hatást nem gyakorolt a nyugati gondolkodásra és közvéleményre, míg a volt Jugoszláviában zajló népirtások élénken foglalkoztatták a közvéleményt.
Pipes rámutatott: Németország 1945 után szakított a nácizmussal. Betiltották a náci jelvények használatát, a náci pártokat. Oroszországban ezzel szemben a mai napig visszaköszön a kommunista időszak, például a kisvárosok utcaneveiből: Oktrobrszkije, Leninszkájá. Németországban napvilágra hozták a nácizmus bűneit. A kommunizmus bűneinek viszont nincs Oroszországban múzeuma, olyan, mint a budapesti Terror Háza – utalt Pipes előadásának helyszínére. Oroszországban ezt a funkciót próbálná betölteni az Emlékezet Társasága, ám hozzátette: ’’nagyon szegényesen működnek, támogatások nélkül’’.
Pipes szerint az orosz polgárok közül sokan még azt sem tudják, hogy véget ért a kommunizmus. Meglepőnek tűnő állítását érdekes felmérésekkel igazolta: 2002. november 21-én az Izvesztyija egy közvéleménykutatást ismertetett, melyben azt a kérdést tették föl, hogy melyik kormányt érzi a polgár jónak, népszerűnek, a sajátjának. Az oroszok egyharmada azt válaszolta, hogy a szovjet kormány a jó. Mindössze 12 százalékuk tartja a jelenlegi orosz kormányt törvényesnek és 3 százalékuk véli népszerűnek.
Nem ismerjük a Gulag áldozatainak számát
Mint a Holokauszt-kutatásokból is kiderül, a német népirtás egyfajta iparágként működött, míg Oroszországban a terror „kevésbé volt hatékony”. Jellemző szemléletbeli különbségként említette Pipes a következő esetet: Berlinben, a háború után egy asszony a szovjet katonák által kísért menetoszlopban felfedezte férjét, odarohant, és szólt az egyik kísérő katonának, hogy az ott a férje. A katona minden további nélkül elengedte az asszony férjét, majd az egyik járókelőt berángatta a sorba, így haladtak tovább.
A németek, rájuk jellemzően, már a háború alatt is nyilvántartásokat vezettek a foglyokról, a háború után pedig feltárták a sírokat, és megszámolták a holttesteket. A mai napig nem tudjuk viszont, hogy hányan nyugszanak az orosz tömegsírokban – emelte ki Pipes. A vonatkozó levéltári anyagok és a történészi kutatásnak irányt adó dokumentumok ugyanis rendre hamisak és hiányosak.
Pipes nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy milyen óriási eltérések tapasztalhatóak a két diktatúra filmen és fotókon rögzített dokumentációja között. A németek szinte minden tettüket lefilmezték. Szörnyű felvételeket készítettek, és büszkék voltak rá – mondta Pipes –, fennmaradt dokumentumok még arról is beszámolnak, hogy a háború alatt piknikező német családok elégedetten nézegették e borzasztó felvételeket. „Ám a kommunista atrocitásokról” – tette hozzá a történész, aki 40 évet töltött a kommunizmus rémtetteinek tanulmányozásával – „soha, egyetlen fényképet vagy filmet sem láttam.” A vizuális dokumentumok hiánya nagy hatást gyakorolt a kommunizmus megítélésére. A kommunista gyilkosok tettei ugyanis nem kerülnek be a köztudatba. Alig tudunk valamit a például a távol-keleti kommunista rezsimekben, a Kínában, Laoszban és Kambodzsában történtekről – fejtegette Pipes, hozzáfűzve: a Pol Pot-rendszer kétmillió embert végeztetett ki, a nyugati sajtó pedig szinte egyáltalán nem foglalkozott ezzel.
Richard Pipes 1923-ban, Cieszynben született. Azt követően, hogy 1939 őszén német, majd szovjet csapatok rohanták le Lengyelországot, Pipes 1939 októberében elhagyta szülőhazáját. 1940-től él az Egyesült Államokban. A Cornell Egyetemen végzett 1945-ben, miközben katonai szolgálatot teljesített a légierőnél. A Harvard Egyetemen doktorált történelemből, itt vezette 1968-1973 között az orosz kutatási központot. A CIA stratégiai költségvetést felügyelő ’’B csoportjának’’ főnöke volt 1976-ban, majd Ronald Reagen elnök alatt a nemzetbiztonsági tanács szovjet – és kelet-európai kapcsolatok osztályának igazgatója. A 80-as években Reagen, később Bush elnök, illetve a Pentagon és a CIA vezetőinek tanácsadójaként is tevékenykedett.
Pipes a világ leghíresebb élő kremlinológusa; számos kötetet publikált a 19. századi Oroszországról, az 1917-es forradalmi esztendő eseményeiről, Lenin valós arcáról és a sztálinizmusról. Történészi munkájának egyik fő törekvése, hogy felmutassa a világ közvéleményének: hiba kettős mércével megítélni a nácizmust és a kommunizmust.
