Elszállt az idő

Javában lövöldöztek még. Zsuzsi az ajtófélfának támaszkodva állt, mint valami rongyszobor. Mintha lefolyt volna a kőpadlóra, le egyenest a földbe, élő megsemmisülésben. Elhagyta az ereje – szokták ilyenkor falun mondani, mikor nyaralni szokott Szandán, nagyanyjánál, Nógrádban, a tömbös, zöld hegyek közt, s ő időnkénti leányos rosszulléte idején elhanyatlott, akár a mezőn, akár az utcai faluvégen.
A Széna tér vagy hat utcakereszteződésre volt az ötemeletes bérháztól, ahol Zsuzsi lakott szüleivel, testvéreivel, friss sógorával. Nemrég jöttek meg a Retek utcai pékségtől, a sorbanállásból, az oroszok a kígyózó civil sorok közé lőttek, ők szétugrottak, mint a csirkék, kúsztak-másztak a kapubejáratok nyomorúságos ívei alá – de a tankos-pufajkás katonák közönyösen továbbgördültek – mintha csak játék lett volna a dum-dum.
Ott szólította meg egy karcsú, idétlen arcú fiatalember:
– Nem akar disszidálni?
Zsuzsi megrémült. Hóna alá kapta a kétkilós, megkaparintott kenyeret, és uzsgyi haza, meg sem állt a fogaskerekűvel szemben álldogáló böhönce-nagy, szürke bérházig.
Aztán újra találkoztak. A sorbanállásnál. Két kiló kenyér – egy kiló élet – sugdosta a fülébe az idétlen arcú, mindig vigyorgó, huszonnégy év körüli fiú. Haja gömbölyűen gördült a homlokára, kis hullámmal, de ez sem tette sokkal kellemesebbé az arcvonásait.
Ma jön erre. Fél hat. Sötétedik. Valami teherautó áll meg, öt percre. Hogy megy-e vagy nem?
Bátyja születésnapja hamar jön, december tizennyolcadikára. Zsuzsi most beoldalgott pöttöm éjjeliszekrényéhez, a díványa mellett állt a kisszobában. Kihúzta a fiókot. Kereste az órát. Szerette volna elrejteni a bátyja ingei közé, hogy megtalálja, ha ő nem lenne itthon. De ő maga sem találta. Ideges kézzel túrta szét a holmijait, kis rúzsok, fülönfüggők, láncocskák, elgurult kis gyógyszerek hevertek a fiók alján, a rózsafüzér rá volt tekeredve a bátyja kis fényképére. Szerette a bátyját – egy testvér mindent megér – szokta volt mondani az apja, aki szikár jogászként dolgozott egy tejüzem jogtanácsosaként.
– Ez lenne az az óra – mondta könnyedén pár nappal ezelőtt Margit néninek, aki a Gyógypedagógiai Intézetben volt afféle mosolygós, huncut arcú gondnok néni.
– Ez? – mintha Zsuzsi valami rozsdás kacatot mutogatott volna neki – nem sok idejük volt, mert a Széna téren állt a bál. Ugyancsak lődöztek, nagy böffenéssel még a szomszédba is becsapódott egy tanklövedék. Ők a Csalogány utca alagsorában álltak – nővére itt tanított a gyógypedagógián, Zsuzsi innen ismerte Margit nénit. Margit néni fintorgott. Csóválta a fejét. Az óra bőrszíja, mint bilincs-karom lógott a négy női kéz között. Méricskélték volna, mintha az életüket jelentené, ha nem a szabadságukat.
– Nagyon sok. Nem tudok ennyit adni érte, Zsuzsikám. Mit mondjak? – lőttek, cefetül, Margit néni elábrándozva nézte a becsmérlően tekintett, de vágyott órát. Arany számjegyek, arany percenések – ahogy leheletfinoman körbejárt a másodpercmutató a zökkenetlen, tér-súroló levegőben. – Legfeljebb háromezer. Drága Zsuzsikám. Három. – Még az ujjaival is mutatta, ne legyen félreértés.
Zsuzsi irtózott az alkutól, irtózott attól is, hogy nem lesz a bátyjáé az óra, irtózott az egész forradalomtól, ahogy nevezték kiabálva és rajongva a lyukas zászlók alatt futó suhanc-gyerekek, simléderes, lenines sapkában, dögnehéz golyószórót húzva maguk után a járda aszfaltján. Irtózott a fáktól, a fasor gyerekkori gesztenyefái annak idején kamaszkora „gyertyái” voltak, ahogy kivirágoztak, most irtózott a Városmajor lankás, szerelmeket suttogó padjait megülő avar szagától is – mint időelőtti elmúlástól. Mintha vége lenne. Irtózott a modern templom nagytetemes hajójától, melynek a tetején kereszt helyett egy félrecsapott villámhárító hirdette volna Isten lehető dicsőségét. „Azért vagyunk a földön, hogy Istent megismerjük, szeressük, és csak neki szolgáljunk” – zsongott a fülében a gyerekkori kövérkés pap szava, ott Margit néni előtt, legszívesebben ezt vágta volna az öregasszony fejéhez, hogy tudja-e, Margit néni, miért vagyunk a világon?
De nem vágta, hanem könyörgésre fogta a dolgot, mert tudta, két nap múlva, szerda este jönne érte az idétlen arcú, és csak készpénzért segít. Meg sajnálta is az órát. Talán, ha itt marad, itthon az országban, ha nem is nála – meglesz. Még nincs semmi veszve, Margit néni! Hatezer.
– Három, gyermekem. Legfeljebb négy.
– Nem visznek magukkal.
– Édesem… anyácskám halálos beteg. Külföldi gyógyszereket kellett beszereznem minden hónapban… De mit mentegessem magam, Zsuzsikám, nincs is annyi pénzem…
– Ötezer – nyögte ki Zsuzsi. Szégyellte magát. Szégyellte az egész országot, a fegyveres harcot is talán, a világtörténelmet, a magyar rónákat, a szedett-vedett cigányviskókat, a földrajzkönyvét, amelybe szerelmes betűket rajzolt három éve. Szégyellte a reménységét, ami megalázta.
– Négyezeröt, Zsuzsikám, ne mondd, hogy szívtelen vagyok – az alagsori konyhából fölgomolygott a fogyatékos gyerekek kelkáposzta-főzelékének a szaga. Zsuzsi, ahogy a nővéréhez bejárt, mindig azt hitte, ez maga a fogyatékos gyerekek szaga, ez egy külön szag, a tragédia gyógypedagógiai szaga, a nyomorék lábkacsok-kezek szaga, a büdös pokróc szaga, az elveszett emberek szaga.
Rohant haza a kis pénzzel izzadt kezében, szorongatta, hogy időben értesítse az idétlen arcú Robit, ennyi van, viszi, nem viszi – még a családi nevét sem tudta. Irtózott a fiútól.
Az egész akciótól. Mi végre vagyunk a világon…? Felöltözött. Lassan, nem volt otthon senki. Csak semmi érzékenykedés. Vastag pulóver. Sűrű blúz, a kék. Erre zöld pulóvert? Nem divatbemutató. Kis bakancs. Majd utólag megtudják. Mindjárt, mindjárt. Még a kapkodását is utálta. Utálta az állapotát. Az állagát. A rongyszerűen omló testet, amit Zsuzsinak hívnak. S főleg utálta a szót, amit tegnap éjjel a kis értelmező szótárban talált, a zseblámpával megvilágított paplanzugban. „Csak ne tüsszögjek, csak ne tüsszögjek” – a zseblámpa még nagyapjától maradt, övre lehetett akasztani, de háborús szaga volt. Ezt is vigyem? Undorodott a szótól magától is.
„Disszidens – (latin eredetű) – nemzete közösségéből kiváló, külföldre szökő, hazáját elhagyó személy…”
Én?
Bátyja halála után, a hátrahagyott versek dossziéjában találta meg most, negyvenhét évvel később az Óra-verset. Hányszor, de hányszor járt azóta Magyarországon, még francia férjével is, lányacskájával, fiával, de soha többé nem tudta visszavásárolni azt az aranyfényű Doxát. Nem kereste? Nem lelte? Elszállt az idő.