A sztálini terror a felelős?

A csecsen terrorizmusért Sztálin tehető felelőssé. 1943 végén több mint háromszázezer csecsent és ingust deportáltak. Ahol ellenállásba ütközött a hadsereg, ott kíméletlenül, válogatás nélkül mészároltak le mindenkit – A német nagyvárosokban naponta zajlik a kultúrharc.

Frankfurter Allgemeine Zeitung (faz.net)

A konzervatív napilapban a német történész Jörg Baberowski Mintha sohasem éltek volna itt címmű írásában keresi a csecsen terror okait.

1944. február 23-ról 24-re virradó éjszaka adott utasítást Sztálin jobbkeze, Berija a csecsenek és ingusok deportálására. Már 1943 végén megkezdődött a hadsereg és az NKVD egységeinek összevonása az Észak-Kaukázusban. Az NKVD egységei bekerítették a falvakat, és azonnal megkezdték a lakosok bevagonírozását. Berija február 25-én jelentette, hogy a deportálás „normálisan” lezajlott, 86 szerelvénnyel összesen 352 647 személy elszállítását kezdték meg. Ahol a legcsekélyebb ellenállásba ütköztek – mint Haibah falunál – ott mind a 700 lakost lemészárolták. Összesen félmillió csecsent és ingust deportáltak Kazahsztánba és Kirgíziába, még a Vörös Hadsereg csecsen katonáit sem kímélték. A sors iróniájaként az utolsó vagonokkal csecsen nemzetiségű kommunista funkcionáriusok „utaztak” a száműzetésbe.

Az első három évben közel 100 000 csecsen, az egész nép majd negyede pusztult el éhínségben és betegségekben, hiszen amikor megérkeztek kitelepítésük helyére, senki sem gondoskodott szállásukról és ellátásukról. Az etnikai tisztogatást követte az emlékezetből való törlés. Az utcák új neveket kaptak, a házakba oroszokat és ukránokat telepítettek, a csecsenekre utaló műemlékeket megsemmisítették, még a temetőiket is felszántották.

Sztálin halála után a csecsenek elkezdtek illegálisan visszaszivárogni egykori falvaikba. Moszkva először Kazahsztánban szeretett volna egy autonóm területet létrehozni a számukra, ezt azonban a csecsen vezetők elvetették. Amikor a visszatelepülők összecsaptak a házukban lakó oroszokkal, akkor a központi hatalom meghátrált, és 1957 elején engedélyezte a száműzöttek hazatérését. Azonban az elvett javak visszaadásáról szó sem lehetett, a csecsenek legfeljebb egykori falvaik, városaik szélére települhettek.

Bár Molotov élete végéig a csecsenek kollaborációjával magyarázta deportálásukat, a szerző szerint a terv gyökerei jóval a háború előtti időkre nyúlnak vissza. A csecsenek már a kollektivizálás idejében is rebelliseknek számítottak, hiszen sehol máshol – talán csak Azerbajdzsán kivételével – nem volt olyan erős az ellenállás a kolhozosítással szemben. A harmincas évek elején szinte összeomlott a szovjet hatalom az észak-kaukázusi régióban. Moszkva nem látott más lehetőséget, mint a hadsereg, a légierő és a vegyi fegyverek bevetését. Lazar Kaganovics már ekkor javasolta, hogy a kisebbségeket telepítsék ki az ország határvidékeiről. Ez történt 1937 és 1938-as terror időszakában is, amikor lengyeleket, németeket, kurdokat, koreaiakat, karéliaiakat deportáltak és küldtek a biztos pusztulásba.

A kollektivizációig a szovjet nemzetiségi politika azt a célt szolgálta, hogy destabilizálják a szomszédos országokat. A kisebbségek a Szovjetunióban elméletben olyan kedvezményekben részesültek, amelyekben a szomszédos országokban nem részesültek. Csakhogy a kolhozosítás és a tömeges terror miatt minimális volt a szovjet rezsim tekintélye, miután parasztok ezrei menekültek át a határokon és számoltak be szenvedésükről. Ekkortól kezdve a moszkvai vezetés számára a kisebbségek egyet jelentettek a kémekkel és szabotőrökkel. A jelenlegi csecsen háború is a stigmatizálás és a diszkrimináció sztálini nyomait viseli magán, ezért is tekinthető a diktátor terrorjának késői következményének.

Der Spiegel (spiegel.de)

A baloldali hírmagazin A hormonok lázadása címmel tudósít a hamburgi metróperről, és ennek apropóján a német nagyvárosokban naponta lezajló kultúrharcról.

A történtek hátteréről annyit érdemes tudni, hogy a 19 esztendős török Ugur I. hajnali fél ötkor barátaival részegen őgyelgett a hamburgi metró Reeperbahn megállójánál, majd minden ok nélkül a mellette elhaladó 21 esztendős német lányt az elinduló metrószerelvény elé lökte. Jennifer D. csak azért nem zuhant a szerelvény elé, mert az utolsó pillanatban meg tudott kapaszkodni barátnője kezében. Ugur I.-t a biztonsági kamera alapján azonosította a hamburgi rendőrség.

Ez kicsiben a civilizációk harca, melyet a hamburgi tartományi bíróság előtt vívnak, olyan küzdelem, melyre minden nap sor kerül az iskolákban, a diszkókban, az utcákon. Az egyik oldalon a fiatal török férfiak, akiket a férfi felsőbbrendűség hitében neveltek, akik tele vannak tesztoszteronnal. Srácok, mint ő, egyáltalán nem áldozatot, hanem tettest látnak Jenniferben. Mit keres a barátja, vagy a bátyja nélkül éjszaka az utcán? Miért öltözik olyan kihívóan? S miért siránkozik egyáltalán? Hiszen kék folt nélkül megúszta. A másik oldalon a fiatal nő, aki úgy véli, hogy jogában áll akár reggel öt órakor is az utcán zaklatás nélkül hazajutni.