Egon Bahr, a tekintélyes SPD politikus – aki Willy Brandt alatt a kancellári hivatal államtitkára, majd a különleges ügyek minisztere volt –, több ok miatt tartana veszélyesnek egy CDU/CSU-SPD kormányt. Szerinte, nem változna semmi, a jelenlegi politikai viszonyok folytatódnának, másodszor az 1966-1969 közötti CDU/CSU-SPD kormány tapasztalatai is azt jelzik: nem szabad csodát várni a nagykoalíciótól, s harmadrészt, nem szabad megfeledkezni a weimari időszak tanulságairól sem.
Bahr szerint a gyakorlatban – s eddig erre nem igazán figyelt fel a közvélemény sem – már most is nagykoalíció irányítja Németországot, hiszen a tartományi kormányokat képviselő Bundesratban a CDU/CSU többsége számos kérdésben már kompromisszumra kényszerítette a vörös-zöld koalíciót. S amióta a CDU győzött Észak- Rajna-Vesztfáliában, azóta már ők alkotják a Bundestag és Bundesrat képviselőiből felálló, úgynevezett közvetítő bizottságot, mely végül is dönt egy-egy kezdeményezés törvényerőre emeléséről.
Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy névlegesen még Gerhard Schröder a kancellár, ám a gyakorlatban már most is Angela Merkel dönt. Annak veszélye, hogy ezt a helyzetet – egy elleplezett nagykoalíciót – egészen 2006 őszéig el kellene viselniük, méltatlan lett volna a kancellárhoz és az utódjelölthöz egyaránt. Egymás kölcsönös lebénítása az ország lebénulásához vezetett volna, hiszen mindketten a választási céljuk elérése alá rendelték volna politikai viselkedésüket.
Bahr szerint az 1966 és 1969 közötti CDU/CSU-SPD kormány tapasztalatai is a nagykoalíció ellen szólnak. Mindaz, amit 1966-ban gazdasági válságként érzékeltek, az pusztán egy kisebb növekedési hullámvölgy volt, amit a szociáldemokrata gazdasági miniszter, Karl Schiller és a CSU pénzügyminiszter Franz Josef Strauß, minden további nélkül kezelni tudott. A nagykoalíció egyedül egy hevesen vitatott érzelmi kérdést oldott meg, amikor elfogadta a rendkívüli állapotra vonatkozó törvényi szabályokat, amelyeket szerencsére sohasem kellett használni. Minden hónappal, amivel lassan és kínok között a választáshoz közeledtek, növelte a kormányon belüli feszültséget: A nagyobbik kormánypárt – CDU/CSU – meg kívánta őrizni pozícióját, míg a kisebbik – az SPD – végre első szeretett volna lenni.
A szövetségi köztársaság történetében mérföldkőnek számító döntéseket, mint például a szociális törvényeket és a Bundeswehr felépítését nem nagykoalíciók hozták meg.
Bahr szerint nem szabad elfeledni, hogy a nagykoalíció a weimari köztársaság végének kezdete volt. Ez megerősítette az ellenzékben lévő baloldali és jobboldali szélsőséges pártokat. Nagykoalícióra rendkívüli fenyegetettség esetén lehet szükség, ha minden erőt össze kell fogni. Ez a fenyegetés messze nem látszik, egy kínai inváziónak egyelőre nincs nyoma. Még a szörnyűséges merényletek esetében is a stabil demokráciák képesek megőrizni struktúráikat. Sem a szeptember 11-i, sem a londoni merényleteket követően nem kérdőjelezték meg a kormány és az ellenzék szerepét és felelősségét. Nagykoalícióval indokolni a szükséges társadalmi reformokat, az demokráciánk szegénységi bizonyítványát jelentené, mintha a két nagy pártból hiányozna a bátorság, hogy az ország érdekében szükséges reformokat a másik nélkül is meglépjék.
Bahr szerint az ország legnagyobb értékének számító, tartós demokratikus stabilitás azt követeli, hogy a két nagy párt minden döntéséért – kisebbik koalíciós partnerével közösen – a teljes felelősséget vállalja. A választóknak így módjuk van arról dönteni, hogy a koalíció folytatására vagy leváltására szavaznak. Ha a választások eredményeként kialakuló parlamenti matematika nem tesz lehetővé egy kényelmes Bundestag többséget, akkor a koalíció kívülről történő tolerálása még mindig jobb megoldásnak tűnik, mint egy nagykoalíció, mely már magában hordja a demokrácia önemésztésének magját.
Forrás: Berliner Zeitung (berlinonline.de/berliner-zeitung)
origo.hu
Szijjártó Péter: Az elmúlt évtizedek legveszélyesebb két hónapja áll előttünk
