Zoltán Gábor jól adja vissza ezt a lelkiállapotot: 

A továbbiakban eseménytelenül zajlik a kivégzés. 

– Hová tettétek a zsidókat? 

– Kíváncsiak voltak, merre járnak a ruszkik. Elvittük őket a Dunához, nézzék meg, nem jönnek-e uszályon.

A nyilasok 1944–45 fordulóján végjátékban voltak, elkerülhetetlenné vált a szövetségesek világháborús győzelme. Sokuk már minden mindegy alapon élte ki másokon szadista ösztöneit, nem kevesen közülük keményen ittak is ekkoriban. 

Magyar Péter viszont itt él egy békés országban, ő 2024 felfedezettje – ez az évről is sokat elárul –, és bőséges fizetést húz közben az Európai Parlamentből, ahol a néppárt a keblére ölelte. Mégis, a sorra nyilvánosságra kerülő hangfelvételekből egy végtelenül frusztrált személyiség képe bontakozik ki. Válogatás nélkül a legmegdöbbentőbb szavakkal nyilatkozik a legkülönbözőbb embercsoportokról az állítólag előnytelen orális illatú szavazótáborától az idegenbe szakadt unokájukat hiányoló nagyszülőkön át a „valamiért” csuprokhoz hasonlított újságírókig. 

Mely embercsoportokhoz fűzik egyáltalán emberi érzések? Mit tenne kiélezett történelmi helyzetben? Jó lenne tudni. De még jobb lenne őt már elfelejteni.