Rosario Ibarra emlékeztetett, a forradalom – 1910-1917 – óta ismét megjelentek a nagybirtokok Carlos Salinas de Gortari (1988-1994) volt elnök jóvoltából, megállíthatatlan az Egyesült Államokban munkát keresők áradata, de hiszi, hogy népe nem hagyja magát se kifosztani, se tudatlanságba taszítani magát, mert a kőolaj az övék, hiszen a haza nem eladó. Az Ibarránál jóval mérsékeltebben fogalmazó Ramón Cota Meza is bírálja a nemzeti olajcég magánkézbe adásának tervét, és elvetette azokat a szirénhangokat, amelyek lekicsinylik, sőt feleslegesnek tartják a mexikói forradalmat, és a természeti kincsek 70 évvel ezelőtti államosítását.
Aljas és hamis rémhírnek tekinti azt az állítást, hogy a cég válsága, és tőkehiánya miatt kellene magánkézbe adni, mondván, elegendő tőke nélkül nem tudná korszerűsíteni magát. A megemlékezések egyik árnyoldala, hogy egy visszatekintő írás szerint az államosítást elrendelő Lázaro Cárdenas elnök tudtával (1934-1940) a Pemex két éven keresztül, 1938-tól 1940-ig szállított olajat Hitler Németországának, igaz, Franklin D. Roosevelt amerikai elnök hallgatólagos hozzájárulásával.
