A 2002-es és a 2006-os országgyűlési választások hosszú éveken át bivalyerősnek tűnő győztese az áprilisi-októberi bukások óta fikarcnyit sem javított a megítélésén. Egykori híveit csupán olyan számban tudta megőrizni, ami éppen hogy elegendő a legnagyobb ellenzéki párt kényelmes szerepére. Semmi jele annak, hogy a prominensek levonták volna a vereségek következményeit, pedig két ilyen mértékű bukás után már hullaniuk kellett volna a fejeknek. Jól szemlélteti a szocialisták regenerációra való képtelenségét, hogy a gazdaságpolitikai ügyekben rendre Szekeres Imre áll a kamerák elé, aki egyike volt azoknak a pártvezetőknek, akiket súlyos felelősség terhel a baloldali politizálás lejáratódása miatt. Hasonlóan groteszk jelenség, amikor az Országgyűlés padsoraiban Lamperth Mónika beszél arról, hogy mit fog tenni a leendő (!) baloldali kormány az Alkotmánybíróság hatáskörének visszaállításáért. Egy megújulóban lévő pártban sok más társukkal egyetemben már mindkettejüknek önként vissza kellett volna vonulniuk. Azért lenne célszerű végre lelépniük a porondról, mert eljárt fölöttük az idő, és a hatalomhoz való mániákus ragaszkodásuk hosszabb távon éppen annak a dolognak a bekövetkeztét segítheti elő, ami a pártjuk legvadabb rémálmát jelenti. Ez nem más, mint a Fidesz–KDNP több cikluson át tartó kormányzása.
(Magyar Nemzet, 2010. november 19.)
origo.hu
Megvan a Voks 2025 végeredménye, mutatjuk a pontos számokat!
