Elszegődni cselédnek

Különös tartalmú, gépelt cédulát dobtakaz elmúlt napokban a jobb budai házakpostaládájába. A szöveg így hangzott: „Figyelem! Cselédnek jelentkezem. Száznyolcvanhétcentiméter magas, százhúsz kilós, negyvenkilenc éves férfi vagyok. Kerti munkát, takarítást,mosogatást vállalok. Cselédszoba nem szükséges! Cím, telefonszám.”Pontos, szenvtelen, keresetlen szavak. Valaki ismeretlenül, a munkája felajánlásával minősíti magát. Minősít egy kialakult helyzetet. Pedig hol van már az a fogalom, hogy cseléd? Hol vannak a Marik, a Julik, az Annuskák, a Margitok, a mosónők, a dajkák, a szakácsnők, a szobalányok? Hol vannak a Józsik, az Istvánok, a Ferik, az Andriskák, a kocsisok, a lovászok, az inasok, az ostorosgyerekek? A cselédség rendszere fokozatosan elhalt az 1945-ös szabad választások után a földosztással, a parlamentáris demokrácia kialakulásával, a cselédséget megszüntető törvénnyel, majd az egypártrendszerű diktatúra megteremtésével. Ahogyan felszámolódott a magyar középosztály, megsemmisült az úri osztály, a cselédség léte is értelmetlenné vált.Igaz, a cseléd csak mint szó szűnt meg. A cseléd ugyanis megmaradt a népi demokrácia, a szocializmus idején is, legfeljebb átlényegült. Mint eleven valóság, más emberek kiszolgálója, olykor „kapcarongya”, továbbra is létezett. A helyzete annyival lett rosszabb, hogy minden fű alatt történt, kiszolgáltatottságát nem korlátozták szabályok. A párttitkár, a vezérigazgató elvtárs, a termelőszövetkezeti elnök kulturáltságán, emberségén múlt, hogy mennyire használta ki a beosztottját. Nem volt cselédtörvény, nem volt cselédkönyv, de volt sofőr, bejárónő, kertész. A vér nem vált vízzé, a rossz értelemben vett dzsentristílus, az úrhatnámság tovább folytatódott. Évtizedeken keresztül hány vállalati, tanácsi, pártbizottsági gépkocsivezető várakozott türelmesen a vendéglők, a vadászházak, a szállodák előtt téli fagyban, nyári melegben, amíg az elvtársak bent szórakoztak. Időjárás, munkaidő és pénz nem számított. Az állam fizette. Sokan megjegyezték, hogy ilyen nagyképűséget még a grófok sem engedtek meg maguknak, mert ők sokszor együtt szalonnáztak a kocsisukkal, megkínálták őket a borukból. A sofőrök kis rigmust is fabrikáltak a hosszú várakozás alatti unalmukban: „Laza csukló, merev könyék (itt hátra szegett fejjel, jelképesen felhajtották az itókát), így isznak a főnökömék.”Többnyire a szocialista „úriaszszonyok” sem voltak különbek. Állami kocsival hajtattak a piacra, a csarnokba, az áruházba. Csak a pénztárca maradt náluk, a telerakott kosarat, a szatyrot a gépkocsivezető vagy a bejárónő vitte. Ha a társadalmi rétegződés megváltozott is, azért a feudális szemlélet megmaradt. És legtöbbször azok lettek a háztartási alkalmazottak, takarítónők, házi mindenesek, akiknek a szülei, nagyszülei is valami hasonlót műveltek. Ám a családiasság, az emberi viszony kevés helyen alakult ki.Ma már nem egyszerűen a hatalom, hanem inkább a pénz határoz meg mindent. A nagyon nagy pénzzel rendelkezők mostanában testőrt, portást, pincért, szakácsot, nevelőnőt, nyelvtanárt, kertészt, sofőrt, gondnokot, úszómestert fogadnak. Az alá-fölé rendeltségi viszony továbbra is megvan, de „a személyzet” most már kialkudott bérért vállal munkát, és az öszszeget a pénzes ember, a gazda fizeti ki a saját zsebéből. Az erdélyiek a kevésbé gazdagokhoz szegődnek el bérmunkára, földművelésre, kertgondozásra, főzésre vagy mindenesnek. A kiszolgáltatottság talán itt a legnagyobb, mivel ezeket az embereket a kényszer hozza ide. Leginkább a Moszkva téri „emberpiacon” lehet válogatni közülük. Olyan ez, mintha visszamennénk hatvan évet az időben.A rendszerváltozás kezdetén sokan úgy gondolták, hogy megszűnik a szervilizmus, a félelem, a kiszolgáltatottság. Megteremtődnek a polgári lét, az emberi szabadság feltételei. Közben kiderült, hogy sokkal nehezebb az efelé vezető út, mint hittük. „Kilóra megveszlek” – ez a szlogen. A könnyen szerzett pénz – rengeteg embernek van ilyen – sok esetben a szellemi fölényt, a lelki gazdagságot is legyőzi. Azon sem lehet hát csodálkozni, ha valaki, valakik a realitásból indulnak ki, és cselédnek jelentkeznek. Kiszolgáltatottságukat saját maguk akarják meghatározni.Vagy csak vicc ez az egész? Figyelmeztető jel? Mindenesetre anakronisztikus. A keserű humorra jellemző az ötvenes években született, szójátékra épített vicc. Akkoriban az összes kispajtás, úttörő tudta, hogy a VIT Világifjúsági Találkozót jelent, és fő szervezője, motorja maga a Szovjetunió. Magyarországon az 1945-ös földosztás után sok béresből, cselédből tulajdonos, gazda lett. Aztán 1948-tól kulák, ismét kiszolgáltatott, ráadásul üldözött. A búzáját lesöpörték a padlásról, az állatait köteles volt beszolgáltatni. Haladt ismét – nem a szocializmus, hanem a nincstelenség útján. Akkor kapta a VIT a következő jelentést: „Viszik az idei termést.” Avagy visszafelé: „Tavaly is így vitték.”A vicc, a tréfa olykor nagyon is komoly lehet.