Bajban a Mókus őrs

Van egy műintézet a budai Várnegyed szélén: talponállónál több, hivalkodó polgári sörözőnél kevesebb – kedvelt törzshelye a környék szomjazóinak. Kétféle csapolt sör, biliárdasztal, négyfajta napilap, és a nyári futball Eb alkalmából böhömnagy képernyősre cserélt színes tévé garantálja a nívós szórakozást a különféle foglalkozású, műveltségű és vérmérsékletű vendégeknek, tizennyolctól nyolcvanig.Minden csütörtök délelőtt összeül ott egy fura asztaltársaság, immár második éve. Kezdetben hatan voltak, mostanában már csak hárman-négyen üldögélnek két órácskát a boltozatos pince végén, a vaskonzolon lévő tévé alatt. Az őszes hajú, fakó arcú öregek nem éppen az utolsó divat szerint öltöznek: ócska, kifényesedett zakót, agyonmosott kardigánt hordanak kopott nejloninggel és ómódi nyakkendővel; borzalmas műbőr szandáljaik, kalapjaik vannak. Kávét kavargatnak, sok cukorral, s ráérősen elüldögélnek egy-egy kisfröccs mellett. Közben halkan beszélgetnek – mindig csak maguk közt, soha senki mással a törzsvendégek közül. SZTK-keretes szemüvegükön át böngészik a kocsma által előfizetett újságokat, épp olyan szörnyülködve mutogatva egymásnak a polgári lapok cikkeit, mint a színes bulvárlapok frivol fotóit.Köztudomású a kocsmában, hogy ők veteránok. Ma már nehéz ráismerni, ám tény: egyikük tíz évig külügyminiszter volt a Kádár-korszakban, a többiek magas beosztású rendőrök, megyei pártvezetők, tanácselnökök voltak – mondják róluk a mindentudók. Tulajdonképpen a kutya sem morog rájuk, zavartalanul elnosztalgiáznak itt heti két órát a gyülekezési szabadság illusztrációjaként. A Fradi- és Újpest-drukkerek nemigen törődnek a „Mókus őrs” tagjaival, ahogyan valaki elnevezte az öreg komcsik gyülekezetét.Így ment ez már jó ideje minden csütörtök délelőtt, egészen a múlt hétig. Egy hete az italozó közönség az olimpiai közvetítést figyelte a tévén: élőben izgulták végig Kovács Ági hajráját, majd ünnepelték parádés győzelmét. A különleges örömre tekintettel újabb rendeléseket adtak le, a hangulat ennek megfelelően alakult. A botrány minden előzmény nélkül, az ünnepélyes eredményhirdetéskor tört ki. Amikor olimpiai bajnok úszólányunk felállt a dobogóra, majd felcsendült tiszteletére a magyar himnusz, a duplán mámoros fiatalok is felálltak az asztal mellől, s viszonylag függőleges testtartásban, fátyolos szemmel csüggtek a nagy színes képernyőn. S ekkor kiszúrták a tévé alatt üldögélő veteránokat, akik úgy folytatták a diskurálást, mintha mi sem történt volna. Tőlük aztán lehet olimpia, magyar arany, akármi – nem azért gyűléseznek ők itt hárman.„A magyar himnusz megy, talán nem halljátok?” – szóltak oda nekik. „Mókus őrs, vííígyázz!” – vezényeltek a másik asztaltól. „Talán nem tetszik a műsor? Bezzeg azelőtt haptákba vágtátok magatokat a ruszki himnuszra meg az Internacionáléra...”Az akkurátus pultosnő a veteránok védelmére kelt: „Hagyjátok őket, ők is vendégek!” „Milyen vendégek? Egy nap alatt többet fogyasztok itt, mint ezek évek óta összesen” – kontrázott valaki, s ez döntő érvként szólt.A veteránok ekkorra már amúgy is felcihelődtek – éppen fizettek a söntésnél. Az ijedségtől egyikük ott felejtette az asztalon a fejfedőjét. „Hé, itt maradt a Kun Béla sapkája!” – kiáltotta utánuk az egyik szurkoló, a másik meg már repítette is a lépcsőfeljáró irányába.A simléderes sapka laposan szállt, pörögve, mint egy diszkosz.