Én nem tudom…

Én nem tudom, számos horgásztársammal együtt, akik ezt sosem vallják be, hogy miért kap vagy nem kap a ponty. Azt a nagy számok törvénye alapján sejteni vélem, hogy ahol kevés az eszkimó és sok a fóka, ott könnyebb zsákmányhoz jutni, de az ilyen jellegű könnyebbségeknek már Madách sem adott hitelt.Mondhatnám azt, hogy a helyzet egyre rosszabb a cs.-i nádasokban, az a néhány hal, amely erre téved, sem tartja be a szabályokat, undorodik a csalitól front előtt és front után, fütyül az etetett helyre, az ánizsos, vaníliás vagy pálinkás csodacsalikra; ülsz, ülsz és lesed az úszót, amelyet olykor megbillent egy eltévedt keszeg. Arról tudod, hogy a ponty, mint természeti jelenség, mégiscsak létezik és táplálkozik, hogy időnként akad a horgodra méret alatti példány, amit természetesen visszadobsz, miközben átkozod a Balatoni Halászati Vállalat flottilláját és haltelepítési elveit.Bennem az ilyen jellegű frusztráció dacot szül. Elhatároztam tehát, hogy augusztusi szabadságom alatt, ha a fene fenét eszik is, fogok egy tíz kilón felüli pontyot, amely a magyar etalon szerint kapitálisnak tekinthető. Nem létezik – gondoltam –, hogy három hét alatt, ha mindent elkövetek – felvértezve több mint harminc év horgásztapasztalatával –, ne csípnék el egy élemedett korú pontyanyót vagy pontyapót, miként ez a múltban már többször, különösebb erőfeszítés nélkül sikerült. Miután leértem Cs.-re, azonnal vásároltam fél mázsa kukoricát, harminc kiló darát, húsz kiló krumplit, nyolc zacskó málnaízű, úgynevezett „liftező” etetőanyagot, továbbá szereztem egy dunsztosüveg melaszt, néhány rúd vaníliát, négy adag árvaszunyogálcát és pinkit (rózsaszínre festett kukacot) – nehogy a pontyok smucignak higgyenek. Reméltem, hogy ha mindezt megfőzöm, összegyúrom, s naponta kétszer beöntök egy-egy vödörrel a horgászhelyemre, Siófoktól Tihanyig az összes vén ponty hírét veszi, hogy a cs.-i nádas egy bizonyos pontján dáridó van. Szabadságom első napján megfőztem húsz kiló kukoricát, tíz kiló darát és öt kiló krumplit, mintegy kétezer forint értékben. Aztán naplemente előtt kimentem csónakkal a horgászhelyemre, hogy elkezdjem a nagy beetetést. Mindezt természetesen invokációnak szántam, csak úgy ímmel-ámmal kezdtem horgászni, minimum két hetet gondolva futamidőnek. Este hétkor csak egy közepes nagyságú vaníliás kukoricatortát eresztettem le a mélybe, a kukoricát és a krumplit a delikátokkal együtt tízkor, tervezett távozásom idején akartam beönteni a nád mellé a vízbe.Nyolckor, valami sugallatnak engedve, mégis elővettem az erősebb botot, harminc kiló szakítószilárdságú zsinórral, a horogra egy diónyi krumplit tettem, és hátradőltem a csónak Skoda-ülésén, unatkozni. Úgy véltem, még 15–20 ilyen (eseménytelen) este áll előttem. Fél kilenckor a lámpa fénysugarát a fluoreszkáló úszóra irányítottam, bár eszembe sem jutott édesbátyám kedvenc mondása, hogy az ördög nem alszik.Arra eszméltem, hogy az úszóm ragyogva kiemelkedik a vízből, bevágtam, és elszabadult a pokol. Csak az tudja, miről beszélek, aki fogott már nádasban kapitális pontyot. Amikor először láttam megvillanni a hatalmas fehér testet a lámpa fényében, megint nem a parlamentáris demokráciára gondoltam, hanem a Jóistenre. De most nem elvontan, hanem konkrétan és póriasan, emígy: „Uram, segíts”. Aztán a „segíts magadon, Isten is megsegít” percei jöttek, negyedóra múlva a közel méter hosszú ponty ott hevert a csónak alján. (Ilyenkor mindig megsajnálom őket, és bánom, amit tettem. De aztán, mielőtt visszaengedném a halat, erőt vesz rajtam a mohóság meg a hiúság: hiszen hal az, amit hazaviszünk.) Szóval, hazavittem. Egy kicsit nagyobb s kövérebb volt a kutyámnál, Natasánál. Három óra alatt „dolgoztam fel”, mint a hentes egy kisebbfajta disznót. A mélyhűtő teljesen megtelt vele.Most itt állok, négy vödör főtt kukoricával, van rengeteg krumplim és darám. Két-három hétre terveztem a dolgot, nap nap után kemény munkával, három-négy órás, rezzenés nélküli figyeléssel. És azonnal, ingyen megkaptam. Ölembe hullott, mint a szocialistáknak a választói támogatottság. Hogy mit csinálok a szabadságomból még hátralévő három hétben, én nem tudom.