Hajrá, magyarok!

A tücsökzene Olümpiában egészen rendkívüli. A szent ligetben olyan lármát csapnak, hogy nincs zenekar, amely versenyre kelhetne velük. Az elmúlt századokat siratják? Zeusz nagy hatalmát éneklik? Egy letűnt világ kultúráját idézik a Héra-templom maradványain? Őrzők, akik a világ végéig fognak itt muzsikálni? Hegedűjátékuk nem szűnik lankadni; a fortissimót akkor éri el, ha delelőjén jár a nagy vándor, a nap, s a meleg megizzasztja a fáradt utast. Délutánra alábbhagy kissé, hogy aztán estére ismét a nagyzenekar szóljon, a legszebb húrokon.Nem tudnék szebbet elképzelni ebben a temetőkertben. A tücsökzene úgy illik hozzá, mint a görög tájhoz a fehér leander. „Van-é a falvak és keresztutaknak / Oly birkózója, ki Olympia / Porondján megvetné a koszorút...” – énekli Horatius, és ezt dalolja az én tücsköm is. „Föld szülötte, dal barátja, / vértelen, bölcs, illetetlen: / Istenedhez vagy hasonló” – mármint Alkaiosz szerint is a tücsök. Emitt a stadion, győztesszobrok egymásutánja, oltárok, fogadalmi tárgyak, amott Iphitos diszkosza, a szent olajfa ága, versenyjátékok Zeusz oltalma alatt a Kronosz-hegy déli lábánál.Miközben így elábrándoztam, az én tücsköm a függönyön ülve megigazította a vonóját, és csak újabb jelre várt. Ódát zengj! – mondtam neki. Ő pedig rázendített arra, ami Pindarosznál olvasható: „Híred hirdeti minden olympias, Peops, / Versengő paripák, / S erejét mutató viruló fiatalság. / Aki győz, amíg él csak, / Mézédes nyugalom derűjét / Nyerte bajnoki bérül. Mert megmaradó örökös hír! / Nincs ami ennél embernek magasabb jutalom”. Észrevettem, hogy baráti viszonyba keveredtem vele. Erre föl buggyant ki belőlem, ami ott tört rám, az isteni gondviselés kegyelméből való felemelő érzés: azt húzd, tücsök, mondtam neki, hogy itt, Olümpiában megszépül a világ, és újra az a gyerek vagyok, aki nádgerellyel mérve erejét, az ókori Olümpiáról álmodozott. S amikor belefáradtunk, ő is, én is a koncertbe, azt kértem tőle: mondjon valami biztatót, vezérlő elvet, ars poeticát innen Olümpiából, valami fontos intelmet a síri világból. Összecsomagolta a holmiját, eltette a vonóját, lezárta a hegedűtokját, majd kiintett az ablakon át a szent berek, vagy ahogy ősidők óta nevezik, az Altisz nagyzenekarának, amely amilyen hangosan csak tudta, világgá muzsikálta, hogy: „Hajrá, magyarok!”