Publicisták régen és most

Hajdan, magyartanárként életem egyik meghatározó élménye volt Adyt tanítani. Arról mindig megoszlottak a vélemények, mennyire vagyok jó pedagógusnak, az azonban tény: amikor Ady Endre élete és költészete volt terítéken, úgy kellett kiverni a gimnazistákat az osztályból az irodalomórát követő szünet végén, hogy menjenek már a következő stúdiumra. Ezeken a felajzott hangulatú iskolai szeánszokon sok mindenről szó esett korunk disznófejű nagyuraitól a vérbajnak a versköltésre gyakorolt hatásáig; a máskor oly bizalmatlan tizenhét évesek – ráérezve, hogy itt szó sincs poros akadémizmusról, nemszeretem penzumokról – valósággal kinyíltak, Ady-rajongókká váltak. Történt mindez a poshadt korszellem ellenére: az országban dekadens diktatúra honolt, a disznófejű nagyurak épp meghirdették a végső, kétségbeesett „kibontakozást”. Akkor még nem lehetett tudni, hogy két-három éven belül demokrácia lesz, de már benne lehetett a levegőben, mert az ember egyre többet gondolt arra: milyen érzés is lehet egy megszállóitól megszabadult, független hazában élni. Használható politológiai támpontok híján az álmodozó többnyire ilyesféle „segédvonalas” kritériumokra jutott: olyan lehet a szabad Magyarország, ahol Ady Endre is jól érezné magát. Jól érezné, mert nem húznák karóba, de nem is tűznék lobogóra. Jól érezné, mert kénytelen-kelletlen használná életművét a mindenkori hivatalosság, de nem sajátíthatná ki többé. Értekeznének róla megállapodott akadémikusok is, ám közben zavartalan volna titkos karrierje a kultúra mélyrétegeiben. Ifjú szívekben élne.Olyasmivel viszont még rémálmaiban sem találkozott az a régi ifjú magyartanár, amit nemrégiben olvashatott a Magyar Hírlap vezető publicisztikájában Bruck András tollából, Egy igazán aktuális ember címmel. Ama bizonyos igazán aktuális ember nem más, mint Ady Endre – a jobb utóéletre érdemes zsenit egy végletesen elfogult, indulatos gondolatmenet igazolására idézte meg az ezredvég közírója.„Sok mindenkit gyűlölt az a világ, amelynek az eszményei most ismét ugyancsak kapósak, de a nem zsidó származásúak közül talán senkit nem gyűlölt annyira, mint Ady Endrét. Adyt most hivatalosan nem lehet bántani; nagy magyar költő, tananyag, szobrai békében állhatnak, a róla elnevezett utcákat nem fenyegeti az átkeresztelés veszélye. Legfeljebb hallgatnak róla. Miként hallgatnak a magyar progresszió egy másik nagyságáról, Bibóról, s miként meghamisítják Márait, Széchenyit, Szent Istvánt. Kopjafára tűzik belőlük azt, amire szükségük van, és kihagyják, amit még bennük is gyűlölnek.” Így szól az első bekezdés, s Érmindszent szülötte nem csupán forog, de hánykolódik a sírjában.Vegyük sorra az állításokat és sugalmazásokat. Adyt gyűlölte egy „világ” – ezt tudjuk. A rendies-dzsentri Magyarország gyűlölte. Bruck szerint ennek a világnak az eszményei most „ugyancsak” kapósak. Csakhogy az a világ (most már a brucki értelemben) elsősorban nem Adyt gyűlölte („talán”), hanem a zsidókat. Azaz főként antiszemita volt, Adyt csak ráadásként gyűlölte. Figyeljünk jól: ennek a világnak az eszményei Bruck szerint most is kapósak. Azaz – ha kifelejtjük szegény ideráncigált Adyt a logikai láncból – Bruck azt állítja: a mai Magyarországon kapósak az antiszemita „eszmények”. Ügyesen összeszerkesztett mondat, bár a gyakran szarkasztikus publicista Ady soha le nem írt volna ilyet. Bruck ugyanis nem is nagyon burkolt rasszista kijelentést tesz: Kolossváry-Borcsa Mihály szellemében zsidókra és nem zsidókra osztja fel az irodalmat. Ezt Adytól függetlenül is vissza kell utasítani: léteznek jó és rossz magyar írók – más kritérium nincs. Attól, hogy egy „világ” Adyt is gyűlöli, meg a „zsidó származásúakat” is, az egyik gyűlölt még nem fog a másik gyűlölttel azonos esztétikai nívót képviselni. Bruckot sem érdekli az esztétikai nívó. Következő mondatában sem az irodalommal, hanem a kultúrpolitikával foglalkozik. Megállapítja, hogy Adyt ma nem bántják (bár hozzáteszi: csupán azért nem, mert nem bánthatják), noha még a szobordöntés réme is fölsejlik lelki szemei előtt. A „hallgatnak róla” kifejezéssel viszont azt sejteti: amellett, hogy tananyag, utcák viselik a nevét és szobrokat állítunk neki – még „beszélni” is kellene róla. Kinek? A tanárok beszélnek, remélhetőleg azt a régi lelkesedést keltve mostani tanítványaikban is. A politikának kellene beszélni róla? Azt a világot nem szeretném többé viszontlátni. (Vesd össze: Lobogónk, Petőfi.) Talán a közíróknak? Az valóban nem volna hátrányos, feltéve, hogy nem olyan szégyellnivalóan „aktuális” publicisztikai csasztuskákhoz használják fel Ady nevét, mint Bruck teszi. (Azzal viszont egyetértek, hogy a kultuszkormányzat alapítson Ady-díjat mindazon jeles publicisták elismerésére, akik Ady Endre szellemében írnak, de semmi esetre sem származás szerint osztják fel a világot.)Bibóról olyannyira hallgat a mai Magyarország, hogy a Bibó István Szakkollégiumból indult pártot szavazta két éve kormányra. Márainak még az elsüly-lyesztett regényeit is kiadják, Szent Istvánnak emlékévet szentelnek, Széchenyiről monstre filmet forgatnak. Meghamisításukat Bruck András aligha tudná szövegszerűen alátámasztani – ám ha meghamisításon azt érti, hogy életművükből mást is lehet idézni, mint Bruck, akkor közírónk nincs tisztában a pluralista demokrácia lényegével. (Megjegyzem: nemcsak Ady, de Bibó is tiltakozna az ellen, ha Bruck listázná, ki „progresszív”, ki nem. Ezt a rákosista-zsdanovista felosztást Bruck András a foga-lompár másik tagjának használatával nyomatékosítja: „lé-nyegileg reakciós MIÉP-gondolatról” ír, amikor azt fejtegeti, hogy Szent István nem minden magyaré, csak a „haladóké”.) A „kopjafára tűzés” láttató kép, de nincs mögötte újszerű tartalom: azt a politológiai közhelyet ismétli meg a „népnemzetinek” vélt metaforahasználattal, hogy minden politikai rezsim – és annak ellenzéke – a saját szája íze szerint ideologizálja meg az ünnepeket, írja újra a történelmet. Bruck is ezt teszi, legfeljebb a kopjafát kell más hegyes eszközzel helyettesíteni. Annak feltételezése pedig, hogy a „hivatalosság” ezt vagy azt gyűlöl a felsorolt szellemi-politikai nagyságokban, csupán arról tudósít, hogy Bruck világképének középpontjában a gyűlölet áll.Végül is milyen tétel illusztrálására citálták ide boldogult Ady Endrét? „Látva a mai tapogatózást a Haider-féle Ausztria felé és a kakaskodást Európa jobbik, tisztábbik felével, nem üti-e szíven az embert, amikor a messzi múltból ilyesmit olvas: »Poroszország körül csoportosulnak majd Európa reakciós országai, legelsősorban Ma-gyarország« – idéz Ady egy akkori szerzőt” – idézhetjük Bruckot. Vagyis kibújt a szög a zsákból: azért kellett Ady, mert van néhány (nyolc-kilenc évtizedes!) osztrákellenes mondata. Azt kell bizonyítani, hogy minden huszadik századi rossz (Hitler, Haider) Bécs felől jön, s ezt Ady már évtizedekkel előbb a zsigereiben érezte. (Az idézettel földrajzilag mellélőtt, de kicsire ne adjunk.) Ady megvetette továbbá az úri parádékat – apró kortévesztéssel kézenfekvő hát a brucki következtetés: „Talán bizony nem pontosan ezt a két háború közötti, agrárius, dzsentriskedő, előítéletes, körmenetes Magyarországot vágyja vissza szinte a teljes hazai jobboldal?”Ha a kérdés nem költői, egyszerű és rövid a válasz: nem. Nemcsak pontosan nem, hanem egyáltalán nem. Előítéletről szó sem lehet a millennium megünneplésekor (augusztus 20-án a nemzetiségek uralták a Kossuth téri műsort), „dzsentriske-désről” történelmietlen beszélni. Agrárius Magyarország nyomokban még kétségkívül létezik – Bruck itt nyilván a kisgazdákon próbál rúgni egyet, nem a mezőgazdasági ágazaton. A körmenet keresztény szertartás, a szabad vallásgyakorlás része – talány, mi a baja vele egy „haladó” jogvédő liberálisnak. (Különben pedig mit kezd Ady istenes verseivel?) Egyetlen homályos pont marad: mi az, hogy „teljes jobboldal”? Azt állítja, hogy csak a baloldal tagolt, a jobboldal nem? Nevezhetjük Bruckot is „progresszív thür-meristának”?Közírónk érzi a muníció gyenge voltát, ezért az egész arcvonalon támadásba lendül: „És ha valaki naivan azt kérdezné, hogy a bal- vagy jobboldalról érezheti-e magát nagyobb veszélyben az egyszerre kétféle despotizmus nehéz örökségét maga előtt görgető köztársaság (Mi tagadás, naivan rögtön ezt kérdeztem – Cs. J.), akkor egyértelmű a válasz: a megváltozott világot tudomásul venni képtelen, örökösen ellenséget kereső, nem létező érdemekre hivatkozó, rasszista, antiszemita, és ami a legnagyobb baj, kormánybefolyásoló tényezővé vált szélsőjobboldalról. Ennek a jobboldalnak a magva ma pontosan ugyanazt hirdeti és vallja, mint ami egyszer már háborúba és nemzeti katasztrófába taszította az országot” – szól a konklúzió, a bravúrszerző pedig elégedetten a pénztárhoz fáradhat. Zárójelbe van téve negyven év kommunizmus, az osztrák métely Ady váteszi képességei által nyert igazolást (az Ausztriát igazoló „három bölcs” pedig olvasson több progresszív Bruckot – bár ő is hajlamos lazán megfeledkezni Kassák Lajos bécsi korszakáról meg a kommunisták bécsi emigrációjáról); s itt áll előttünk a fő mumus: „Ez az a jobboldal, amely ma is rögtön hazaárulást üvölt, ha az anyák nem szülnek elég gyereket, ha a Bánk bán-operaelőadást megzavarja valami, vagy ha a nemzeti bank elnöke nem dolmányban jár.” Ha feléleszthetnénk Ady Endrét néhány órára, vajon miként vélekedne „a nemzeti nagyopera hátsó szándék nélküli megzavarásáráról” vagy arról, hogy Bruck úgy látja: a kormány szerint „hazaárulás az országba való betelepedés és távozás, a föld külföldinek történő eladása”? Nem érezné úgy: ha ilyenek a publicista utódok, mégiscsak jobb neki az ifjú szívekben?