A híd

Meg sem száradt a tinta azon a kormányközi egyezményen, amelyet kereken egy évvel ezelőtt, 1999. szeptember 16-án Orbán Viktor magyar és Mikulás Dzurinda szlovák kormányfő írt alá, s – papíron (már vagy még?) – máris (újra) állt az Esztergomot Párkánnyal összekötő Mária Valéria híd.A dunaszerdahelyi Lilium Aurum Könyvkiadó ekkorra készítette el tetszetős kiadványát, amely száznál több színes és fekete-fehér, javarészt archív felvételt, ismeretlen, korabeli tervrajzokat, dokumentumokat mellékelve összefoglalja a híd teljes történetét.Jó sokára érlelődött őszinte elhatározássá a híd újjáépítésének gondolata. A nagypolitikában addig sok minden hátráltatta azt a pillanatot, amikor majd újra száraz lábbal mehetünk át – nemcsak feljebb, Komáromnál, hanem – akár Esztergomnál is a Dunán. Az országok és nemzetek, nemzetrészek közötti átjárhatóságnak a Dunánál, Európa szívében most új fejezete kezdődik. Érdemes e történettel részletesen megismerkedni annak a kiadónak a könyvéből, amelyet helytörténeti, néprajzi, szépirodalmi és gyermekkiadványok, könyvsorozatok, forrásgyűjtemények, feltáró és összegző történelmi munkák, oktatási segédkönyvek garmadája dicsér – e könyvek kilenc év óta a szlovákiai magyarság legfiatalabb nemzedékeit is segítik a könnyebb és biztosabb átkelésben a rendszerváltozás európai „zúgói” felett.Hodossy Gyulát, a könyv összeállítóját, a kiadó igazgatóját arról kérdeztük, hogyan sikerült összegyűjtenie a jól időzített és röpke idő alatt dokumentumértékűvé patinásodott könyv impozáns anyagát.– Majdnem kétéves munka állt mögötte. Az ötlet abból adódott, hogy a híd története itt, Kelet-Közép-Európában, Szlovákiában és Magyarországon, bárhonnan is közelítjük meg, nem egyszerűen egy vasszerkezet története. S nem csak arról szól, hogy állt a Dunán egy híd, amelyen autók meg gyalogosok jártak át. Sokkal többet jelentett akkor is, ma is. Könyvünk egy ötvenöt éve tetszhalott híd történetét foglalja magában. Tényanyaga eleve skizofrén helyzetet rögzít. Mi az, hogy híd? És hogyha híd, akkor mi az, hogy nem fölépíteni? Az emberek ebbe nem nyugodtak bele sohasem. Hosszú évtizedeken át ott meredeztek a csonkok, és mind Esztergom felől, mind Párkány felől arra emlékeztették az arra járókat, az ott élőket, hogy ezt valamikor össze kell kapcsolni. Rengeteget dolgoztak rajta, rengeteget küzdöttek a folyó két partján élők azért, hogy a híd egyszer fölépüljön. A könyv erről szól, küzdelmükről és a szabadságvágyról. Hiszen a roncs afféle háborús emlékművé vált. Legszívesebben mindenki eltüntette volna. Most végre újjáépül a híd. Éreztük, hogy elképzelhető: ha itt a Meciar-kormány megbukik, olyan kormányzat kerül hatalomra, amely kedvezően viszonyul ehhez a kérdéshez. Amikor elkezdtünk a könyvön dolgozni, még nem tudhattuk, mi lesz, de azért itt, a kiadóban reménykedtünk abban – akárcsak a helybeliek annyi éven át –, hogy eljön az idő, amikor minden megváltozik. Vagy inkább a helyére kerül. És nekünk lett igazunk. Sikerült lépést tartanunk a fejleményekkel a szerződéskötés előtti esztendőben. Elkísértük a történetet addig a pillanatig, amikor a két miniszterelnök aláírta az újjáépítésről szóló egyezményt. Kötetünk a híd megépítésének gondolatától az újragondolásáig eltelt száz-egynéhány esztendőt sűríti magába.