Egy pad vallomása a ligetben

Van a Városligetben egy pad, közel a kacsáktól hangos tóhoz, oda szoktam alkonyattájt elzarándokolni, hónom alatt egy könyvvel. Ilyenkor, ősszel verseket olvasok. Olyan ez a pad számomra, mint Szabó Lőrinc egyik szép versének bodzafája: „Ismerős, már majdnem ember, már majdnem barát.” Összeszoktunk, én olykor hangosan olvasom a verseket, s ő bizonyára érti őket. Mint ahogy én is értem, amit ő mesél nekem.Ki tudná megmondani, hány éve áll itt ez az esőtől áztatott, naptól cserzett, fagyok által megviselt pad? Lehet, hogy már a háborút is itt vészelte át, látta a város riadt félelmét, talán e rozsdás karfára dőlve búcsúzott szerelmétől a katona, aki azt ígérte, hogy egyszer majd visszajön. Azóta is hiába várják, ki tudja, merre van a sírja.Néha elnézem a támláját. Tele van firkálva, neveket véstek bele a szerelmesek, egy Géza nevű ezt: „Imádlak.” Másvalaki tintaceruzával azt írta alá: „Rózsikám, mindig rád gondolok.” Meglehet, hogy Rózsika sosem látta ezt a vallomást, nem is járt a Városligetben, valahol másutt várja szerelmét. Mert az életnek vannak ilyen fintorai.Elképzelem, milyen izgalommal ültek itt szeplős bakfisok a szerelmesükre várakozva, figyelték az utat, feltűnik-e a várva várt fiú alakja. Aki majd futva érkezik, lihegve, pirosan az izgalomtól, és csak átöleli a kedvest, aztán ülnek csendben, egymás kezét fogva, a tó felé tekintve, ábrándozva. Hány első csók csattanhatott el itt, istenem? És hány könnyes szemű lány szakított örökre álmával? Ha ez a pad árulkodni tudna!Ülök a bágyadt őszi fényben, és ábrándozva faggatom, vallatom fényes támláját simogatva. Ha csend van, ideröppennek a környékről a galambok is, mert éhesek. Nemcsak verseskötetet viszek magammal, hanem egy fél karéj kenyeret vagy egy kiflidarabkát is a zsebemben. Etetem a madarakat, és hallgatom közben, ahogy a szél táncoltatja az egyre kopaszodó ágakat. Ez már őszi szél, amely göndör báránykákat terelget valahonnan a város fölé.Emlékszem, valamikor el nem mulasztottam volna magam sem, hogy ne véssek jelet az ilyen árva padok húsába. Azt mondják, minden ember leghőbb vágya, hogy megmutassa magát. Íme, itt vagyok! Belevési az álmodozó legényke a nevét a fa törzsébe. És mellé a kedves nevét is. Hogy mindenki lássa, itt járt Pista és Juliska.Aztán később szeretné letörölni, megsemmisíteni ezeket a jeleket, mert Juliska már régen mást szeret. Én először Ilonka nevét véstem egy öreg eperfa törzsébe az udvaron, a sertésól mögött. A jel talán még ma is ott kiáltozik, de én már azt sem tudom, milyen volt Ilonka hajának a színe. Aztán jöttek sorra a többiek, Erzsike, Bözsike, Icuka és Marika, az utóbbi végig nagybetűvel.Ücsörgök a padon, s arra gondolok, ha szíve volna ennek a kopott ülőkének, talán már régen meghasadt volna. Bánatában vagy boldog örömében. Azon sem csodálkoztam a múltkor, hogy a Városliget egyik távolabbi zugában összetörve láttam egy padot. Azt mondták, talán a garázdák tették, mert azok egyre vadabbak. A szemtanúja voltam, amikor egy este a városligeti tóba dobtak egy öreg padot. Ki tudja, mit vétett, minek volt a néma tanúja.Mielőtt továbbmegyek, és magára hagyom, szánakozva megsimogatom. Őrizze csak tovább a titkait ez a pad! Szerelmes szívű leányok és fiúk nevét, nyíllal átlőtt szívek ábráit a támláján. Lehet, hogy egyszer majd én is ide járok ábrándozni, vagy itt várok valakire dobogó szívvel.Ezen még el is mosolyodnék, ha visszatekintve a tó partjáról nem látnám, hogy egy idős asszony érkezik az elhagyott padhoz pórázon vezetett tacskókutyájával. A néni lezökken a padra, a kutya körülszimatolja, majd felemeli a hátsó lábát, és nagy nyugalommal levizeli.Az utókor sosem volt hálás...