Föderátorra várva

Nem tudhatjuk, jelenlegi állapotában létrejön-e Európa egyesítése. Ha igen, akkor a civakodó föderáció alakját ölti-e majd magára, vagy az egységes birodalmi utat választja. Nem mérhetjük le, mekkora a mesterkélten szított lelkesedés például a befektetők részéről, miként azt sem, milyen szerepet vállal az ügyben Amerika: Washingtonnak egy erős vagy egy másodrendű Európa-e az érdeke. Amit tudunk, azt kizárólagosan a történelemből tudjuk. Tehát azt, hogy Európa már többször „egyesült” – előbb az egyház valódi és szimbolikus égisze alatt (Német-római Császárság, erős római nosztalgiával fűszerezve); aztán többé-kevésbé Napóleon tizenöt éves uralkodása alatt; majd érintőlegesen a hitleri Németország ideológiai vezetése folytán. De a reneszánsz uralkodók is tervezték már az egyesülést: a francia IV. Henrik, és szellemi-vallási téren a filozófus Leibniz, Bossuet püspök által támogatva.Általában elmondhatjuk: „Európa” mindig egy olyan föderátorra várt, aki a közjót és a kényszert vegyítené. Ebből viszont az következett volna, hogy az egyesülést létrehozó vezéregyéniség saját nemzetét tekintené a birodalom magjának, és a többi birodalmi tagot tulajdonképpen meghódítaná – ha kell, fegyveresen. Mindenesetre nem tűrné, hogy egy tagállam leváljék a konszenzusról. Vonatkozott ez a lehetőség Párizsra és Berlinre, de még Szentpétervárra is: mindhárom birodalmi logika szerint gondolkodott.Európa ezek szerint mindig félt a föderátortól, mert sötét nemzeti érdekek érvényesítését látta benne. A jelenlegi eset az első, hogy egyrészt valamiféle konszenzus keletkezett az egyesülés előmozdítására, másrészt a föderátor nem belülről jön, hanem többé-kevésbé a külföld által inspirálva. A bankár-politikus Jean Monnet vetette fel az ötletet, ami után úgy tűnt, hogy a „három nagy” (de Gaulle, Adenauer, De Gasperri) is látja ennek előnyeit. Ennek ellenére a jól megdolgozott európai tömegek nem mutattak nagy lelkesedést, és a kilencvenes évek felerősített propagandája sem ért el többet 52 százaléknyi igenlő szavazatnál. Ha ebből levonjuk a napi 24 órás pro-Európa nyomást, valószínű, hogy a földrész lakossága inkább az Európa Unió ellen szavazna – amennyiben engednék. A demokrácia persze nem feltétlenül hozza a közakaratot a felszínre, általában a jól megszervezett csoportok érdekeit juttatja előnyhöz.Mindez azt mutatja, hogy az Európai Unió korántsem „a nép akaratából” születik majd meg, és ebben nincs semmi rendkívüli. Egyelőre az a fontos, hogy belelássunk azokba a laboratóriumi titkokba, amelyek előkészítik, illetve ellenzik az Európai Unió létrejöttét, mert ez előrevetíti a jövőt. Például amennyiben létrejön egy kontinentális parlament – komolyabb és hatásosabb, mint a mostani –, milyen szavazócsoportok működnek benne, milyen pártokra és lobbikra osztódik ez az intézmény, kiegyenlítődik-e a különbség az északi nagyipar és a déli országok „kisipara” között, lesz-e egy északi és egy déli, vagy kelet-nyugati középpont, amely köré a többiek gyűlnek?Az alapvető motivációk máris tisztán láthatók – nem annyira az országok részéről, mint az ideológiák felől. Általában véve a baloldali vélemény és meggyőződés lelkesedik a „közös” Európáért, mint egy jobb és igazságosabb megoldásért. Jelszava mint (majdnem) mindig, olyan szólamok körül csoportosul, hogy „Soha többé háborút!”, világkormányt, örök békét. Ezek ellenállhatatlan parancsszavak, de éppúgy magukban rejtik az erőszakot és igazságtalanságot, mint az agresszió szlogenjei. E pillanatban azonban e jelszavak olyan képet vetítenek lelki szemeink elé, hogy a vérgőzös háttérből kiemelkedik az örök béke babérkoszorús angyala. A jól előkészített pozitív Európa-kép – mögötte a koszovói árnyakkal – azt a „jobb világot” képviseli a többnyire naiv közönség előtt, ami mindig is roppant hatásos volt. Akkor is, amikor a francia propaganda 1914-ben a német szoldateszkát mutatta, amint belga gyermekeket tűz a szuronyára; és akkor is, mikor 1964-ben Goldwater elnöksége ellen ugyancsak gyermekek pusztulását vizionálta egy feltételezett atomháborúban. A gyermek mint mártír ábrázolása ötven év alatt nem módosult.A jobboldal viszont nem lelkesedik a közös Európáért, bár elfogadja. Mi itt a motiváció? A jobboldal nem kíván a „háborús uszító” képében megjelenni! Megtehetné ugyanazt, mint a baloldal, vagyis a háborút mint baloldali vétket vetíteni a képernyőre; de mivel erre képtelen, inkább nem nyúl a dologhoz, és örül annak, hogy legalább e téren csatlakozhat a baloldali világhoz. Legyen tehát közös Európa, állítja a „mérsékelt” jobb, és azonnal leül, hogy annak jogi alapját megszilárdítsa. A jogállamokból felállított jogkontinens (vagy jogszuperállam) így elfogadható képletté válik a jobboldal szemében, bár nem hisz a nemzetek fölötti megoldásokban. Reméli, hogy a dolgok majd kialakulnak, különösen, ha ő, a jobboldali, őrt áll. Így ő is aláírja a nagy szerződést, még egy kis vért is csepegtet az okmányra, bár továbbra is ellenzi azt, amit előre sejt.A szélsőbal és a szélsőjobb megmarad kiinduló platformján. A kommunisták nem hagyják el az eredeti intuíciót: ne csak a proletárok egyesüljenek, az egész emberiség is, és ennek megvan a menetrendje, programja, végcélja. Nem lappang veszély a közös Európa mélyén, mert a világ úgyis erre tart. Csak éppen vigyázni ajánlatos, hogy az Internacionálét ne a reakciósok kobozzák el. Ez a vigyázat (éberség) igazolja a kommunisták jelenlétét a közéletben és az igazgató közegben. A baloldal is érzi, hogy ezzel megszilárdulnak pozíciói. A szélsőjobb marginális marad, akár az európai országokon belül, akár az unióban. Reméli viszont, hogy ez utóbbiban fellazulnak a viszonyok és kapcsolatok. Bízván a történelmi folytonosságban, arra gondol, hogy a jelenlegi helyzetből kiindulva egy birodalomépítő irányzat fejlődik majd ki, amely egységessé és erkölcsössé alakítja az eddig domináns anarchiát. Ez történelmi, de aligha politikai akcióra sarkallja a szélsőjobboldalt, amely ilyenformán igazolva látja, ámbár siratja saját marginalizálódását.Ez nem vigasz, de legalább megérteti a jobboldali gondolkodóval (Carl Schmitt, Mauras, T. S. Eliot) a hosszú táv szabályait és lehetőségeit. Azt, hogy a politika rövid, a kultúra hosszú távra tervez. A politikából kiábrándult jobboldali a kultúra terén éli meg a múltat, jelent és jövőt. Ha már a baloldali erők megbénítják politikai hatásosságát, a jobboldali elme a kultúra színterét választja küzdőporondként. Úgy ítéli meg, hogy oda őt baloldali ellenfele nem képes követni, hiszen „kultúrán” nem ugyanazt értik. Ezért látjuk a jobboldal élgondolkodóit (Ortega, Eliot, Voegelin, Ernst Jünger, Szolzsenyicin) a filozófia és irodalom terén védőbástyákat emelni, és a politikát csak távolból befolyásolni.Összegezve a politikai és kulturális tájképet, az Európai Unió közeljövőjében két elemet különböztethetünk meg. Az unió valószínűleg kereskedelmi, adminisztratív és jogi jellegű lesz, érdekcsoportok versengésének színhelye, politikailag nem felkészült, rögtönző. A geopolitikai tények állandósága miatt a tagállamok megpróbálják régi érdekeiket az új kereteken belül is érvényesíteni, persze új terminológiába burkolva őket. Jó példa erre Anglia: külpolitikája mindig arra támaszkodott, hogy nem bízott a kontinentális erőviszonyokban, és legalább a földrajzilag vele szemben elhelyezkedő államokat (Belgium, Hollandia) a befolyása alatt tartotta. Nehéz elképzelni, hogy London az Európai Unió kedvéért erről lemond. E cselekvési szabadság más országok esetében is fennáll.A másik elem a jövő évtizedek Európájában az igyekezet, hogy egyik tagállam se erősödjék meg a többi kárára, ne emelkedjen ki egy föderátor: akár egyén, akár elv. A hitleri és napóleoni emlékek még ma is aggodalmat keltenek. Negyedszázada egy neves angol politikus mondta nekem, mikor megtudta magyar származásomat: „Jegyezze meg, London soha nem fog tűrni egy hegemón államot Európában. Hogy aztán Európa mennyire civakodik az otthoni keretek között, az nekünk közömbös.” Mindezt tudnunk kell az unió küszöbén. A szerző filozófus